Lélek

Jövőbe látunk?

4541

A nagyváros zajában egy elveszettnek látszó, viszont életvidám, mosolygós, harmincas éveit taposó nő próbál nem elkésni a munkából. A kezében egy halom papír, irattartó, egy méretes táska és egy teli üveg ásványvíz. A telefonja csörög, felveszi és érthetetlen gyorsasággal kezd el magyarázni, közben gesztikulálni is próbál – aminek persze semmi értelme-  ezzel kiejti a kezéből az ásványvizes palackot, ami métereket gurul a földön. A nő a kezében lévő holmikkal együtt próbál egyensúlyozni a palack irányába, majdnem megbotlik, és közben három embert lök félre. Kínos vigyorral az arcán és paprika vörösen elnézést kér, majd a palackjáért nyúl, miközben mosolyog jól megszokott ügyetlenségén. 

A munkahelyén meg nem áll, – ha olyan témával kell foglalkoznia, ami érdekli -, jön-megy, rengeteget beszél, mindenkihez van egy-két szava. Mindig van hová rohannia, aminek következtében kapkod és ügyetlenkedik. Mindent az utolsó percre hagy, viszont amit befejez, azt később az emberek elismerik. Ismét lejárt a határidő, a nő beszáguld a főnöke irodájába, zavarában elfelejt kopogni, és elhadar a főnökének egy gyors, láthatóan betanult elnézéskérő szöveget, amellyel megmagyarázza, miért csak most lett kész a munkájával. Széles vigyorral az arcán és remegő kézzel a felettese elé tolja az anyagot, majd hangos köszönéssel kimenekül az irodából. A hazafelé vezető úton a cipősarka beleakad a szellőzőbe, bőszen rángatja. Fél másodperc leforgása alatt hat embernek tűnik fel a szerencsétlenkedő nő kínos arckifejezéssel. Meg is áll egy járókelő segíteni neki, aki láthatóan jól szórakozik a helyzeten. A nő hadarva körülbelül tízszer megköszöni a segítséget, majd próbál eltűnni az emberek szeme elől. Közben ismét csörög a telefonja, közlik vele hogy a beadott anyaga megfelelt az elvárásoknak és elfogadják. A telefonon beszélővel büszkeségből nem közli, hogy örül a hírnek, de ahogy befejezik a beszélgetést, ismét tárcsáz, és bőszen újságolja a jó hírt ismerősének. 

Hazaér városi lakásába, a bejárati ajtó előtt megáll kutatni a meglepően óriási kézitáskájában. Arcán látszanak az idegesség jelei, elpirul és egyre hangosabban zsörtölődik. A táskáját lehajítja a földre, és már a kabátzsebében kutat. Leveszi a kabátot, és a belső zsebeket túrja át. A lépcsőházban elhaladó emberekre pedig vigyorog és hangosan köszön, hátha így elvonhatja a figyelmüket a bénázásáról. Tízpercnyi keresgélés és egyre hangosodó szitkozódás után megtalálja a kulcsot a nadrágzsebében. Viszont még öt perc kell neki a házba jutáshoz, amíg cuccait úgy összeszedegeti, hogy ne essen ki semmi a kezéből. Mikor átlépi a küszöböt, mérgesen az asztalra hajít mindent, és elfekszik a fotelban. Miután kifújta magát (és a mérgét) feltápászkodik, és a telefonhoz siet. Vacsoravendégeket vár. Az egyetlen bökkenő az, hogy nem tud főzni. Felhívja a közeli éttermet, ahol a szakáccsal már szoros barátságot kötött a fent említett okokból kifolyólag. Gyorsan, a hallgató felfogási képességeire fittyet hányva hadarja el a rendelést, címet és telefonszámot nem mond, úgy gondolja magától értetődő, hogy ismerik. Megpróbál látszat rendet varázsolni a lakásban, hogy elkápráztassa vendégeit. Majd mikor épp a zuhany alatt mossa a haját, csengetnek. Megérkezett az étel. A nő habos hajjal, köntöst magára kapva csúszkál el a bejárati ajtóig, kinyitja azt. Rájön, hogy az ételt nem ingyen kapja, visszarohan a pénzért, közben vizes talpán párszor megbillen, amin a kifutó fiú jókat mosolyog. Sok bénázás után kifizeti az ételt, berakja a konyhába, de észreveszi, h előbb fel kell mosnia, mert összevizezte a lakást és a vendégek bármelyik percben betoppanhatnak.

Fél órányi kapkodás, készülődés után a ház mégis csillog-villog, a nő úgy- ahogy jól fest, és az étel is minden várakozással ellentétben tartja az alakját, nem a földön, nem a kukában van. A vendégek megérkeznek, jó kis társaság gyűlik össze, az étel finom, a hangulat kiváló, a nő sikeresnek érzi magát. Későn kerül ágyba és tudja, hogy reggel nem tud majd felkelni és ismét el fog késni a munkahelyéről. Utolsó éber perceiben egy magyarázó szövegen töri a fejét és fogalmaz meg, amivel holnap esetleg előrukkolhat, ha kérdőre vonják késése miatt. Ő is tudja, hogy úgyis elnézik majd neki, és a holnapi nap ugyan olyan lesz, mint a mai volt.

Én fiatal fejjel így képzelem el a jövőmet. Vajon mennyi fog teljesülni abból, amit gyerekfejjel eltervezünk? Vagy sodródunk az árral, és hagyjuk más irányba terelődni a dolgokat? Gyerekkorunkban erről álmodtunk, amik most vagyunk? Vagy olyan életünk van, amire soha nem számítottunk volna?


Az olvasói cikkek tartalmának valódiságáért a cotcot.hu szerkesztősége nem vállal felelősséget. Ezen szolgáltatásunkat olvasóink saját felelősségükre vehetik igénybe. A szerkesztés jogát fenntartjuk!

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások