Étel+Ital

Moccanni sem bírok

4524

"Utálom azokat a nőket, akik meghagynak a tányérjukon pár falatot. Idegesítő kisasszonykodás." - puffogott nemrégiben egy kedves ismerősőm, s mivel én is az ilyen nők közé tartozom, kénytelen voltam megvédeni az ételotthagyás szokását, s közben elgondolkozni azon, vajon miért keverik össze az emberek a jóllakottság érzésát a kajakómával.

Addig föl nem állsz

Valahogy az évek során kialakult bennem, hogy tényleg csak addig eszem, ameddig jól esik, így szót fogadva a kedves idős rokonnak, és ellentmondva a nem kedves rokonnak, aki csak akkor engedett felállni az asztaltól, mikor üres volt a tányérom. Ezzel persze elérte, hogy sokszor maradékokat tömködtem a zsebembe, miket később a kertben elpotyogtattam, mint Tim Burton a szabadsága útjában álló földet a Remény rabjaiban. Jellemző ez egész gyerekkorunkra, hányszor hallottuk, hogy ha nem eszed meg a főételt, nincs desszert. Ha nem eszed meg az egész vacsorát, nincs esti mese. Mindig mindent meg kellett enni, mintha az életünk múlna rajta, s mintha egy kisgyerek képes lenne kiéheztetni magát csak úgy. Ezeket az élményeket csak tetézték egyes - főleg vidéki - rokonok, akik sértésnek vették, ha nem ettük végig a középkori királyi udvarba illő menüsort. "Egyél még aranyom, jaj, csak ezt a keveset, hadd ne tegyem már vissza a hűtőbe" - és hopp, már landolt is egy bőrös csülök a tányérodon.

Szintén gyerekkorhoz köthető, s könnyen tévútra viszi az akkor még gőgicsélő, majdani elhízottat az, hogy anyuka úgy véli, a gyerek minden diszkomfortérzetén táplálással kell segíteni. Ha sír, ha nyűgös, már mehet is bele a kaja, az biztosan megnyugtatja, és boldoggá teszi. Naná, csak egyrészt kialakulhat emiatt az étel mint vígaszt nyújtó jelenség kapcsolata, másrészt zavar keletkezhet abban a természetes jelzésrendszerben, amivel testünk az agyunknak közvetíti, köszi, jól vagyok. Konkrétan az agy felülírja a test jeleit.

Azért én még ennék

Mert hogy is néz ki mindez élettanilag? Az éhségérzet ugyanúgy, mint a jóllakottság érzete, agyunkban fogalmazódik meg. Előbbi esetében a vércukorszint csökkenése és a gyomor mozgása az, ami szól a vezérlőpultnak, hogy enni kéne. Utóbbi esetében pedig az elfogyasztott táplálék a nyelőcső, a gyomor és a vékonybél nyomásérzékelő receptorait birizgálja, így adva tudtunkra, tele a bendő. Ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, s tovább táplálkozunk, komolyan megterheljük szervezetünket, nehezítjük az emésztést, elősegítjük az elhízást, ráadásul egy időre kivonjuk magunkat a forgalomból, mert elképesztően butává válunk ideiglenesen. Azaz beüt a kajakóma, ez a kellemesnek valójában nehezen nevezhető érzés.

De miért hagyjuk figyelmen kívül? Részben azért, mert a legújabb kutatások szerint az agy mégsem hagyatkozik teljes egészében a test jelzéseire, a hipotalamuszban keletkező ingerek, köztük az éhség és a jóllakottság érzései valahogy képesek "önállósítani" magukat. Vizsgálatokkal bizonyították, hogy agyunk ezen része egy speciális anyaggal, a nesfatin-1 molekulával befolyásolja az általa vezérelt élőlény táplálkozási szokásait, a bevitt anyag mennyiségét. Feltételezések szerint ugyanis az ember hipotalamusza megállapít egy, az adott ember számára ideális testsúlyt, és igyekszik az ahhoz közelítő testsúlyt beállítani. Így ha valakinek híznia kell az agy szerint, akkor akár kevesebb táplálék is nagyobb súlygyarapodást idézhet elő, mint annál, akinek tetsúlya ideális vagy éppen nagyobb a kelleténél. (A test ezen törekvését már a Shangri-La diéta esetében érintettük.) A felfedezéstl a fogyókúraipar természetesen azonnal mozgásba lendült...

A hipotalamusz ráadásul arra is képes, hogy a jóllakottság érzését szó szerint ízekre bontsa, azaz ha az egyik ízből már telítődtünk, azaz abból már nincs szükségünk többre, más ízekre még éhezhetünk - magyarázók szerint ezért kívánhatjuk pukkadozó hassal még mindig az édeset. Hogy az agynak létezik egy, a változatos étkezésre való törekvése, hogy ezzel minden szükséges vitamint, ásványi anyagot, tápanyagot magunkhoz vegyünk, egészen bizonyos, de hogy a somlóit ezért rendelnénk be a rántott borda után, nem hinném. Valószínűleg ez már kicsit másról szól, mint az, hogy a savanyú bogyó után beküldtünk pár édes málnát is egykor. Tudjuk jól, hogy sokszor csak a szemünk kívánja az újabb és újabb falatokat, mint ahogy akkor sem az éhségérzet vezérel bennünket, amikor elnyalunk egy fagyit az utcán vagy amikor még egyszer veszünk a pörköltből csak az íze kedvéért.

Akármi is az ok, a kompenzáló-jutalmazó magatartás, a külső ingerek mint szép csomagolás, hívogató kiraka vagy egy traktáló rokon, tény, hogy sokszor ezek nagyobb hatással vannak ránk, mint testünk és agyunk üzenetei. Ezért történhet, hogy sokan egészen addig esznek, míg azt nem érzik, kész, vége, egy falat nem sok, annyi sem fér belém már. Ilyenkor aki dohányzik, azzal igyekszik fokozni és gyorsítani emésztését, aki kávézik, azzal, de annyi bizonyos, hogy leginkább egy kanapé lebeg lelki szemek előtt. Az irgalmatlan mennyiségű étel megemésztése lefoglalja szervezetünk működését, elálmosodunk, elnehezedünk, ellustulunk, bambává és fáradttá válunk. Köszönhetően az általánosnak mondható egészségtelen táplálkozásnak, riasztóan sokan tapasztalnak különféle emésztési rendellenességeket, puffadást, gyomorégést, émelygést, hasmenést vagy épp székrekedést. Persze sebaj, semmiképp se a panaszokat kiváltó okokat vonjuk meg a szánktól este tizenegykor, hanem dobjunk rá egy megfelelően fejlesztett és hirdetett gyógyszert avagy gyógyszernek nem minősülő gyógyhatású készítményt.

Az érzéshez, hogy degeszre ettük magunkat ugyanis már olyannyira hozzászoktunk, hogy természetesnek érezzük a kajakómát, s hogy ha ténylegesen annyit eszünk, amitől elmúik éhségérzetünk, úgy érezzük, diétán vagyunk. Pedig nem. Sokszor halljuk azt is - elnézést, de többnyire tényleg férfi - emberek szájából, hogy hús nélkül képtelenség jóllakni. Mindkét tévhitet egyszerre cáfolta meg egy korábban aktív húsevő és igazán nagyevő barátom, aki egészségügyi panaszai miatt hús- és cukormentes diétára kényszerült. Az önmegtartóztatás ideje rég elmúlt, de tányérja még most is csak elvétve lát húst, a napi három fagylalt sem hiányzik, s a laktató ebéd utáni palacsinta sem. Saját szájával ejtette ki a szavakat, hogy sosem gondolta volna, milyen jó érzés kellemesen jóllakni, nem elnehezülni, s levegő után kapkodni.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások