Közösség

Külsőséges generációk

4507

Időről időre megdöbbenünk azon, hogy a nálunk fiatalabb értelmesnek hitt lányok - egyébként azok is -, mennyire nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy mi a divatos, mi a trendi, mi az elfogadott és milyen az a külső megjelenés, amellyel meg tudnak felelni az általuk hitt társadalmi elvárásoknak. Sokat beszélgettünk erről a szerkesztőségben, ahol ugye van két alig huszonhárom éves kiscsaj, meg két harminchoz közeli. Néhány napja az került szóba, hogy az ilyen-olyan női magazinokban mit láttak és az milyen, kell, nem kell, és, ha nem, akkor milyen kell helyette. Akkor döbbentünk rá, hogy a társaság egyik fele húsz éves koroáig nem is látott divatmagazint, hisz nem volt, és Vogue-ot sem hurcoltak a külföldi útról hazatérők kötelező kellékként, no és persze net sem volt még nagyon, nemhogy divatblogok és street fashion oldalak. Örültünk a hazai Cosmopolitan megjelenésének is (akkoriban igencsak más minősége volt az újságnak), viszont egyáltalán nem volt ránk ízlésformáló hatással, nem befolyásolta vásárlási szokásainkat sem. Nem, semmi ilyesmi nem történt velünk.

Nemrég Lilla ecsetelte, azt szereti Zsófiban, hogy tök mindegy miben van, abban hiteles. Lehet lakk tűsarkúban, latexben, militari cuccban, macinaciban, minden jól áll neki. Nyilván amiben jól érezzük magunkat, abban nézünk ki jól, azokkal a göncökkel lehetünk önazonosak, ebből a szempontból óriási szerencse, hogy nem lapoztunk végig nyolcféle magazint akkoriban, amikor a stílusunk fejlődött, bár ennek megvolt az az ára, hogy vállalhatatlanul néztünk ki sokáig. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy az ezredforduló előtt nevelkedettek ne adnának magukra,  természetesen adnak, s természetesen divatoznak, hiszen önkifejezésünk szerves részét képezi mindez, de szerves részét képezi az is, hogy megjelenésünket önmagunkhoz igazítjuk, s nem magunkat igazítjuk az aktuálisan elvárt megjelenéshez. Igazából arra döbbentünk rá az ominózus beszélgetésen, hogy a fiatal lányok a divatot, a menőnek levést, a jól kinézést életmódként űzik, miközben komoly nyomás alatt állnak emiatt.  

Néhány évvel ezelőtt az öltözködési stílus alapján könnyűszerrel meg lehetett állapítani, kinek milyen a habitusa, személyisége, ki konzervatív, ki nonkonform, kik a sportosak, és kik tesznek minden külcsínre. Ma, bár ugyanúgy találni ilyen szubkultúrákat, a többség meglehetősen uniformizált, a szó azon értelmében, hogy adnak magukra, divatosak, ám közben tucattermékekké válnak. Borzasztó ez, hiszen az egyénisége vész el sokaknak, s mindez hajmeresztő összegekért. Teljesen normális, hogy egy mai huszonéves kezdő fizetésének nagyját menő cuccokra és sminkekre költi, mert lemaradni nem lehet. A nyári csizma kell, és a legújabb színű szemcerka is mindenképp. Az állandó, kényszeres megfelelés azonban sok-sok pszichés és kapcsolati problémát is bevonz az anyagiakról nem is beszélve, még akkor is, ha ennek nem vagyunk tudatában, ha csak örömködünk egyre duzzadó szekrényünket látva. Első pillanatban meglehet, hogy nem értjük az összefüggést a psziché és a divat között, de gondoljunk bele, hogy a megfelelési kényszer miből adódhat! Nyilván abból, hogy nem vagyunk elégedettek önmagunkkal, mások szeretnénk lenni, többek, jobbak lenni, hasonlítani vágyunk a magazinokban ultrajól kinéző nőkre, tehát nem önmagunkat keressük, hanem valamiféle idealizált testre, arcra, hajra és persze outfire vágyunk. A rendszer szuperül működik, súlyos pénzekért megvesszük a reklámokat divatmagazin formájában, majd elmegyünk, és megvesszük azt, amit mondanak. Vagy legalábbis valami ahhoz hasonlót, hisz látjuk, egyre többeknek van. És az idő is sürget, hisz akkor venni horgolt csizmát, mikor már mindenkinek van, ultraciki. Pár hónap, és übertrendiből gáz arcok lehetünk. Kiszállás tehát nincs.

Korszakok és ideálok

A divat persze soha nem szólt másról, mint arról, hogy az aktuális kor vagy korszak eszményképének akar láttatni minden nőt. Még a századforduló előtt a karcsú derék és a harangszoknyákkal hangsúlyozott csípő volt a divat, így a nők fűzőkbe gyömöszölték magukat, tehát még azoknak is karcsú vonalaik lettek, akiket alapból nem áldott meg ezzel az adottsággal a sors. De gondolhatunk a kipárnázott és redőkkel megnövelt fenekek divatjára is: aminél terebélyesebb, annál jobb volt a jelszó, így akiknek nem volt elég termetes, azok kipárnázták, probléma megoldva. Aztán a húszas években jött Coco Chanel, aki a kisfiús vonalat hozta divatba, a bő ruhák még a formásabb asszonyok testét is lapos fiúsnak láttatták.

Minden kornak megvolt hát a maga ideálja, csak ebben a villámgyors információáramlású világunkban naponta többször tolják az ember lányának a képébe, hogy igen így kellene kinézned. A divatirányzatok, a kötelező kellékek évről évre változnak, nem évtizedekben gonolkozunk már, hisz a fogyasztást pörgetni kell. Az már csak hab a tortán, hogy a divat már nem csak a textileket érinti, hanem azt is, ami alatta van. Míg a húszas években elegek voltak a bő ruhák, vagy a nyolcvanas években a brutális mennyiségű testedzés, vagy a kilencvenes években a push-up, addig ma már ezt nem tartják elegendőnek. És persze ma már az eszményképek is hamisak, amelyeket elénk raknak. Míg Jane Fonda húsz évvel ezelőtt azzal a testtel jelent meg egy címlapon, amit az aerobikkal ért el, addig ma már photoshopolt sztárok mosolyognak ránk. Míg Jane Fonda testét viszonylag könnyű volt elérni, hiszen csak kitartás és egy kis edzés kellett hozzá, addig ma már egy átlagos nő képtelen felvenni a versenyt a technika eszközeivel. A számítógépes utómunkák mellett ott van még a plasztikai sebészet, aminek "köszönhetően" ma már senkinek nem kell elfogadnia a testét, annak apróbb hibáit, mert a sebész kése ezt villám gyorsan megoldja. A magazinoknak köszönhetően ma már azt hisszük, hogy csak és kizárólag az a szép, ami tökéletes, már régen elfelejtettük Cindy Crawford anyajegyét...

Hiába vagyunk tisztában a photoshoppal és a plasztikai sebészettel, mégis képesek vagyunk bevenni, hogy azok a nők ott a magazinokban tökéletesek. A rendszer áldozatai leszünk, tonnaszámra vásároljuk a narancsbőr elleni krémeket és kencéket, hogy hasonlítsunk egy nem létező ideálra, szedjük a szemöldökünk minden reggel, szőrtelenítünk minden héten - ott is -, fodrászolunk, arcot tisztíttatunk, barnulunk vagy barnítunk, és akkor még nincs rajtunk semmi. Ezután jön a java.

Vagyok én, és vannak ők

Mindeközben tény, hogy a mai huszonéves lányok külsőség-mániáját nem lehet egyértelműen a fogyasztói társadalom nyakába varrni, még akkor sem, ha nagyon erős, láthatatlan motiváló erővel bír. Érdekes, hogy nyolc-tíz év korkülönbség elég ahhoz, hogy kirajzolódjon: Magyarország és a honi lányok nagyon komoly változásokon estek át. Elég ha csupán fényképek alapján hasonlítjuk össze, hogy milyen volt egy gimnazista lány a kilencvenes évek elején, és milyen most. Biztos ti is szörnyülködtetek a suli falain kilógatott régi tablókon: Úristen, ezek még a tablófotózásra sem szedték össze magukat? Ezzel szemben a kétezres évek közepén már evidens, volt, hogy szalagavató, tablófotózás és ballagás előtt fodrászhoz és sminkeshez mentünk. Tudom, sarkított példa és nem is jellemző mindenkire, ahhoz viszont túl vehemens jelenség volt, hogy ne vegyük észre. Gondolhatnánk, hogy kamaszos önbeteljesítésről van szó, hogy épp csak ráébredtünk a bimbózó nőiességünkre, így minden lehetséges módon ki akartuk hangsúlyozni nőcis attribútumainkat. Gondolhatnánk, csak épp felesleges, mert a zsenge huszonéves lányok léte továbbra is a külsőségek körül forog. Ki tudja, hogy nekünk jó, vagy azoknak a harmincas nőknek, akiket nem kezdett el bedarálni a divat gépezete már kamaszkorban.

Nézzétek meg: van Fashion Streetünk, vannak szuper konfekcióboltok, ahol a legfrissebb trendnek megfelelő darabokat kínálják, azokat, amiket a nagy divatházak kollekcióiról koppintanak. Ott vannak a kirakatok, amiket ma már profi stáb pattint össze: gyakorlatilag annyi a dolgunk, hogy bemenjünk, és vásároljunk. Ha mégis bizonytalankodnánk, csak álljunk meg egy újságosstandnál és vértezzük fel magunkat méretes divatbibliákkal, amik szintén remek tippeket szolgálhatnak az öltözködésre. Na meg persze ott az internet és a népes blogger réteg: a legékesebb példája annak, hogy akár te is diktálhatod a divatot, nem kell hozzá más, mint egy számítógép internettel, egy digitális fényképezőgép és némi stílusérzék. Az agyunkat úgy telíti el a sok-sok információ, hogy észre sem vesszük, csak tornyozzuk a divatlapokat, megvesszük a feleslegesebbnél feleslegesebb darabokat, csak azért, hogy végre kitűnjünk. Mert mindenki azt gondolja, hogy "na majd én megcsinálom" persze a legtöbbjük már akkor elbukik, mikor kiteszi a lábát az utcára, hiszen a korabeli lányok többsége ugyanazon a küldetésen van, mint ő: szupertrendinek lenni mindig, bárhogyan! Nyomasztó? Igen. Kimerítő? Igen.

Rohadt időigényes dolog hosszú percekig készülődni, még akkor is ha épp csak egy sört iszunk meg valamelyik belvárosi kerthelyiségben. Elég ránézni az ott összesereglett lányokra, akikről süt, hogy akkurátusan begyűjtötték a legújabb trendeket, beszerezték a ruhákat, majd összeállították a saját kombinációjukat. Baromi idegesítő ám, hogy a próbálkozásaink rendre elvéreznek, hiszen mindig akad olyan, aki vékonyabb, akinek menőbb a táskája, akinek szebb a bőre, akinek jobban sikerült, akinek jobb a kisugárzása. Ez utóbbi talán a legfontosabb, mert a sok-sok divatozásra pazarolt idő sajnos nem jár kéz a kézben a lehengerlő kisugárzással. Próbálkozunk, próbálkozunk, minél jobb a munkánk, minél több pénzt keresünk, annál prémiumabb márkákra nyúlunk rá, hiszen a magazinok hatvan százaléka ezt kommunikálja: fogyassz, és neked akkor nagyon jó lesz. Az anyukáink vajon így éltek? Dehogy, és mégsem mondhatjuk rájuk, hogy igénytelenek voltak, csupán szabadok. Olyan lelki és fizikai szabadságuk volt, amiben nekünk már jó eséllyel nem lesz részünk. Megsárgult képek bizonyítják, hogy néhány tíz évvel ezelőtt, a negyven kilós lány ugyanolyan őszintén mosolygott a kamerába mint az, akinek épp narancsbőrös volt a combja. Nem a külsőség volt a prioritás, persze voltak áhitott cuccok, de ha sikerült megvenni a szeretett Trapper farmert, bezárt a bazár, hiszen a következő években konkrétan le sem rohadt a becses darab a lányokról.

Ezzel szemben mi van most? Rendre jelennek meg a farmeres körképek, amik megmutatják az alap- és persze a legtrendibb darabokat. Oké, akkor kell egy indigókék, mert hát az a klasszik farmer, aztán kell egy fekete, mert az mindenhez megy, jöhet egy trapéz is a hippis szettekhez, a ceruza fazon is nagyon megy, abból sem ártana egy, és jé, hát annyira nyomják ezt a hipósan koptatottat, csak kipróbálom én is. Persze ez a folyamat nem egy hét alatt zajlik, de ez nem is számít, a lényeg, hogy akkor is vásárolunk, mikor semmi szükségünk rá. Hogy miért? Kompenzálunk, hiszen nem akarunk eltűnni a süllyesztőben, pont most, mikor az önmegvalósítás világát éljük, mikor már nem hat arcoskodásnak magunkat helyezni a világ közepébe, hiszen mindenki más is ezt csinálja. A reklámtörténet egyik legzseniálisabb szlogenje köthető a L'Orealhoz: ...mert megérdemlem. Hát nem erről szól ez az egész? Dehogyisnem.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások