Lélek

Kicsinyes játékok

4502

Imádunk játszani, ugye? Gyerekként jöhet minden, hiszen vakmerőek vagyunk: fára mászunk, békákat fogdosunk, abroncsokon szökdécselünk... aztán ráeszmélünk, hogy egyre kevésbé merünk kockáztatni. Nem ugratunk fel bringával az összes padkán, mert félünk hogy beletörik valamelyik végtagunk, de a kicsinyes játékokat tovább űzzük, csak épp nem a játszótéri homokozó műanyag lapátjai között, hanem a párkapcsolatunkban.

Szeret, nem szeret?

Borzasztó intim dolgot fogok most csinálni, méghozzá szó szerint idézek egy bejegyzést a naplómból, amit még tizenkét évesen írtam. Vicces, hogy a magánéleti vergődések akkoriban sem voltak nagyon mások mint most: pofont kaptam, így kétszer akkora erővel próbáltam visszapofozni. Gyerekes ugye?

1999. november 2.
"Elegem van, megint kezdődik minden elölről. Nem elég, hogy a múltkori bulin kiderült, hogy az osztálytársába szerelmes, most meg elkezd üzengetni, meg levelet küldeni szünetben, hogy menjünk uszodába szombaton. Zitával kitaláltuk a tervet és végül azt mondtam hogy jó, szombaton négykor találkozzunk az öltözőknél, de mi persze nem leszünk ott. Úgyis a hülye haverjaival jön. Hiába nyolcadikosok mindegyik olyan, mint egy óvodás"

Tekintsünk el attól, hogy ez az én bejegyzésem, és attól is, hogy egy megbántott kamasz kirohanása. Felnőttként simán gondolhatjuk azt, hogy mekkora butaság volt apró-cseprő dolgok miatt hisztizni, idióta fiúk miatt bőgni, akik azt sem tudták, hogy ők maguk kicsodák, hát még azt, hogy mi kik vagyunk. Szó se róla, a zsenge tizenéves lányok sem az önismeret élharcosai, csak épp rosszabbul élik meg az esetleges negatív kimenetelű szerelmeket. Korán játszmázni kezdünk, sőt korábban, mint gondolnánk. Biztos veletek is megesett, hogy az egyik óvodai pajtás, vagy iskolatárs folyton a hajatokat, vagy a szoknyátokat húzgálta. Mit mondott erre minden érett nő? "Azért csinálja mert tetszel neki". Ilyen tetszésnyilvánításban nekem is volt részem: a fiú úgy fejbe rúgott, hogy majd' egy hónapig viseltem a szerelmi zálogot a szám fölött, egy nagyobbacska seb formájában. Ilyen története mindenkinek van, sőt a gyerekes macska-egér játék a filmkészítőket is gyakran megihleti, így jó szokásomhoz híven egy jelenetre hagyatkozom. Szerkesztőségünk több tagja is hatalmas Házibuli rajongó, és nincs olyan sztorizgatás a film első részéről, amikor ne kerülne elő az ominózus, suliból hazasétálós jelenet: Vic és Pénelop teljesen bezsongva várják, hogy meghívják őket egy házibuliba és mikor befut a felkérés -felnőtt nőkre hajazva- kitérő választ adnak, majd mikor a két srác elrobog a motorján, önkívületi állapotban sikítoznak, hiszen kiérdemelték a meghívást. Persze nem kell francia színésznőnek lenni ahhoz, hogy igazi csitrihez méltó módon viselkedjünk, de ahhoz sem kell Oscar kollekciónak díszelegnie a polcunkon, hogy vérbeli jégkirálynőhöz mérten tetszelegnünk.

Vajon érdemes abban bíznunk, hogy az évek múlásával annyira kiműveljük magunkat játszmázásból és egyszer csak betelik a pohár, miután teljes mellszélességgel kijelentjük, hogy elég volt? Bízni lehet benne, csak épp nem valószínű, hogy bekövetkezik az a pillanat, amikor képesek vagyunk bármi félelem és szégyenérzet nélkül önmagunkat adni. Az esetleges csalódás csak tetézik a bajt, hiszen nincs abban semmi meglepő, hogy jóval bizonytalanabbul ismerkedik az, aki már egyszer megégette magát. Mielőtt teljesen elkeserednénk, nem árt átgondolni, hogy akadnak dolgok, impulzusok, érzelmek, amik mind képesek arra, hogy kivetkőzzünk az állandó énvédelmi mechanizmusból és egyszerűen átadjuk magunkat a pillanatnak. Ki nem emlékezne olyan tökéletes momentumokra, amikor nem voltak kimondatlan gondolatok, nem volt hátsó szándék, nem voltak előre koreografált lépések, csupán önmagát adta mindkét fél. Ha lennének a végtelenségig idilli kapcsolatok, azok minden bizonnyal így néznének ki, csak sajnos ezekből van kevesebb. Alapvetően az a probléma, hogy folytonos kényszert érzünk, hogy belelássunk a másik fejébe: ha azt mondom szeretem vajon miatt gondol, és mi van ha csak annyit bökök ki, hogy jó vele lenni? Érthető, hogy félünk kiadni magunkat, hiszen minél több vértet pakolunk le magunkról, annál inkább védtelenekké válunk és ehhez nem kell, hogy a másik célzottan okozzon fájdalmat, egyszerűen a falak leomlásával mást és mást várunk a kapcsolattól, kettőnktől. Az őszintétlenségnek meg van az a hálátlan tulajdonsága, hogy képes hihetetlen zavart kelteni. Ezek azok a helyzetek, mikor elbeszélünk egymás mellett. Mondjuk így.

-Szia, mit csinálsz?
-Áh, semmit. Itthon vagyok. És te?
-Én is, igazából nincs semmi dolgom.
(csend)
-Minden oké?
-Aham, csak gondoltam felhívok valakit, kimozdulnék valahova.
(csend)
-Végülis ráérek, találkozhatunk.

Teljesen felesleges kiemelni, hogy a dialógus melyik részét mondja pasi, és melyiket csaj, mert igazából bármelyik fél szájába adhatóak ezek a mondatok. Kellemetlen, idegesítő és megkérdőjelezhető beszélgetések ezek, hiszen óhatatlan, hogy feltesszük magunknak a kérdést: vajon miért nem őszinte? Most komolyan, ez mennyivel jobban hangzik.

-Szia, figyi mi lenne ha találkoznánk? (Egész nap rád gondoltam és ötször átrágtam magam azon, hogy mit mondok majd ha felhívlak)
-Persze, hogyne úgyis csak itthon tespedek. (Vártam, hogy felhívj. Igazából én is telefonáltam volna, csak...)
-De jó, akkor egy óra múlva látlak. (Féltem, hogy mi lesz ha nemet mondasz, de nem tetted. Boldog vagyok.)
-Gyorsan összekapom magam és indulok. (Nagyon jól akarok kinézni, hátha mondod majd, hogy szép vagyok. Mit indulok, rohanok!)

Tebeléd, tebeléd...

Nézzük a kapcsolati taktikázás pszichológiai részét, hiszen akad itt valami, ami minden bizonnyal derékbatöri a játszmázó emberek kedvét. Szerintetek mi az az alapvető dolog, tulajdonság, jellemvonás, ami az esetek számottevő részében kiváltja a másik fél szimpátiáját? Nem csalás, nem ámítás: maga a szimpátia. Mit jelent ez? Ha valaki bejön, érdemes sejtető lépéseket tenni, hiszen a másik jó eséllyel kezd el kacérkodni a gondolattal, hogy mi lenne ha. Ez a "mechanizmus" amúgy nem túl bonyolult, hiszen szeretjük magunkat, amihez szervesen hozzátartozik, hogy olyan embereket akarunk magunk mellett tudni, akikről biztosan állíthatjuk, hogy kedvelnek minket. Ennek fényében ugye már nem tűnik olyan félelmetesnek és veszélyesnek odaslisszolni a sráchoz, akármivel, bármivel, tényleg nem ez számít. Ha mégsem megy, még mindig mérlegelhetünk, hogy vajon mit veszítünk: önbecsülést, magabiztosságot, egy tök jó kapcsolat lehetőségét? Ezek közül mind benne van a pakliban, hiszen nem vagyunk terminátorok, akik rebootolják a szívüket egy csalódás után. Nem, teljesen normális, hogy csalódni fáj, azon viszont érdemes elgondolkozni, hogy vajon megéri-e folyton játszmázni, csak azért, hogy biztosan ne sérüljünk.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások