Közösség

Ezt nem bírjuk nézni

4356

Tudjuk, hogy sokak ellenszenvét váltjuk majd ki a továbbiakban, de olyannyira egységes és határozott véleményünk van a témáról, hogy vállaljuk, ide lőjetek. Tömören és velősen: úgy gondoljuk, fiatal felnőttként a szülők pénzéből élni gáz.

Sokkal több ilyen ismerősünk van annál, minthogy egyedi és különleges eseteknek tekinthessük őket, annyira sok, hogy nevezhetjük jelenségnek, egy minden szempontból megkérdőjelezhető jelenségnek. Adottak a húszas éveik elejét, közepét vagy éppen végét taposó fiatalok, akik szemrebbenés nélkül rakják zsebre hónapról hónapra a szülői apanázst, életük azon korszakában, mikor erősek, munkabíróak, lendületesek, egyszóval fiatal felnőttek vagyunk. És a felnőtt itt kulcsfogalom. Felnőttnek lenni ugyanis nem azt jelenti, hogy ugrálunk az ágyon és ebéd előtt esszük a fagyit, de még csak nem is azt, hogy senki nem szól bele, mikor hova megyünk és ott meddig maradunk, s azzal sem teljes a kép, ha azt mondjuk, felnőttként magunk hozzuk meg döntéseinket saját életünkről. A felnőtté váláshoz az érzelmi leszakadás - s a fentiek inkább ebbe a kategóriába sorolhatók - ugyanúgy hozzátartozik, s ugyanolyan fontos, mint az egzisztenciális függetlenedés. A magunk urai vagyunk a saját pénzünkből.

Tudjuk persze, sokan egyetemre járnak, s az egyetemistákat alapvetően két végletes csoportba sorolhatjuk: vannak, akik diákmunkából, diákhitelből, ösztöndíjból vagy valami más bevételi forrásból minél kevesebb terhet a szüleik vállára téve próbálják megszerezni a diplomát, és van a másik véglet, akiknek a felsőoktatásban töltött három-öt vagy akár hét év a marci hevesen időszaka. Igazából mégcsak nem is róluk beszélünk, bár itt is van min csodálkozni. Több mint sokan veszik természetesnek, hogy az egyetemi évek szentsége egyértelműen azt jelenti, anya és apa fizeti az albérletet, adja a költőpénzt, finanszírozza a ruházkodást, élelmezést, szórakozást, hisz mi most TANULUNK. Ó persze, de pár órás munkát azért tudjuk jól, bőven el lehet végezni, főleg a szorgalmi időszakban, mikor a nebulók többsége inkább a helyi vendéglátóipari egységek valamelyikében szorgoskodik.

Külön alfajt képeznek a tiszta kategóriák között azok, akik az istennek sem tudják eldönteni, mégis milyen iskolában szeretnék tovább fejleszteni szellemi képességeiket, így végeérhetetlen, bukdácsolós, nemtörődöm éveket töltenek el gólyaként különböző egyetemeken vagy főiskolákon, a komoly tanulmányok folytatására való hajlandóságot pedig csírájában sem fedezhetjük fel bennük. Ők a legkeményebbek, mert persze munkát nem vállalnak az oktatási rendszerben való szörfölgetés közben, s jó eséllyel a fizetős sulik is szépen képviseltetik magukat repertoárjukban. Önkeresésük, életútjuk kikövezése közben föl sem tűnik nekik, külső szemmel mihaszna, ingyenélőknek tűnnek, akik nemhogy nem dolgoznak, de még tanulni sem képesek. Tény, hogy olykor mellényúl az ember, és rájön, nem, nem ez a jó irány, de hogy folyton erre jöjjön rá valaki, ott már valami egész másról van szó.

De jó, jó, vegyük úgy, hogy a család tényleg örömmel vállalja ezt - az egyébként hatalmas - terhet, hisz büszke a gyerekre, milyen okos is lesz, milyen jó állása lesz, hisz a mai világban papír nélkül szóba sem állnak veled. De aztán jön a kopp, mikor kiderül, a papírral pont szépen ki lehet törölni, és a gyereknek egyébként sem nagyon akaródzik dolgozni menni, esetleg nem talál képzettségének és igényrendszerének megfelelő munkát. Vagy éppen elhelyezkedik valahol, de a család úgy érzi, még mindig támogatni kell a gyereket, hisz alig keres valami szegény, és ott az albérlet, a törlesztőrészlet, a nyaralás, meg hát kocsi is kéne a lelkemnek.

Na ez a "nemsülleabőraképedről" kategória szerintünk? A düh igen magas foka bír elfogni bennünket, mikor azt látjuk, egy huszonhét éves, dolgozó nő szó nélkül zsebeli be a havi százazret az egyébként már nyugdíjas, de még mindig dolgozó, kissé lerobbant apjától. Hogy mi van??? Eszednél vagy, édes lányom? Nem szégyelled magad? Vagy az a fiúismerősünk, aki a nem tudom mi is legyek szindrómában szenved, s az egész éves szülői eltartás után a nyári szünetben ahelyett, hogy munkát vállalna, inkább a szülői házban henyél, és a családi vállalkozásba való esetleges bedolgozást akkurátusan kifizetteti az ősökkel. Nagyszerű, életképes és szimpatikus hozzáállás.

De ismerünk harminc fele közelítő lányt, aki anyu által fizetett lakásban anyu pénzén éldegél, s életében még egy darab napot sem dolgozott. Döbbenet. Ugyanebből a típusból olyat is tudunk, aki még arra sem képes, hogy cserébe kitakarítson, inkább a műkörmöstől nagyduzzogva hazaautózik, hogy kiengedje a takarítónőt. Találkoztunk már huszonéves sráccal, aki azzal kábította az egyszerű munkás szüleit, hogy az egyetem annyira nehéz, hogy neki bizony öt év helyett, hét szükséges az elvégzéshez. Szerencsétlen szülők pedig bevállalták a harmadik műszakot, hogy a kölök feljebb léphessen a bizonyos társadalmi létrán, az ő kontójukon. Egészen elképesztő történeteket hallunk, látunk, tudunk, és nem fér a fejünkbe, mi történt az emberekkel, hogy termeltük ki ezt a masszív, élhetetlen réteget? Ki a hibás? Az egyén, a szülő vagy a társadalom? Ki felelős azért, hogy a munkára legalkalmasabbak nem dolgoznak, s sokan nem azért, mert nincs munka, hanem azért, mert igényeiket és képességeiket nem tartják összeegyeztethetőnek a valósággal. A valóság kegyetlen, ez tény, de két lehetőség van: dolgozunk és annyiból élünk vagy nem dolgozunk s akkor annyiból élünk. Esetleg elutazunk, szerencsét próbálunk a világban, megnézzük milyen, ha nincs alattunk anyu nevű védőháló, megnézzük, mit is érünk kint, a világban.

Valószínűlg hibásak a szülők is, hogy ezt engedik. Hogy egyáltalán felkínálják a lehetőséget az élősködésre, hogy nem vágják el a köldökzsinórt, hogy erejükön felül teljesítenek. A gyerek felnőtt, el lehetne kezdeni élni végre, magunkkal foglalkozni megint, a saját kényelmünket, pihenésünket keresni. De sokan erre nem képesek, és abban teljesednek ki, hogy a csemete útját egyengetik a végtelenségig annak panaszáradata vagy saját alkalmatlanságuk miatt, ami az elengedést illeti. Kisgyerekként kezelik felnőtt gyermekeiket, akik maximálisan kihasználják a helyzetet, de olyan privilégiumokat tartva fenn maguknak, ami amúgy csak a teljes értékű felnőtteknek jár. És hibás persze a társadalom is, hogy nem veti ki magából az élősködés ezen fajtáját, hogy a közösség nem megszégyeníti, hanem irigyli a léhűtőket. Hibás abban is, hogy nem teszi végre tisztába, az egyetem nem valami magasztos intézmény, s abban is, hogy az "önmegvalósítást" lassan mindenek fölé helyezzük. Ám ez az önmegvalósítás nem takarhatja azt, hogy pénz nélkül, a fogyasztói hisztiből kimaradva élünk, nem, az önmegvalósítás egyenlő a kellemesen kevés munka, rengeteg pénz kombinációjával.

Mindenki ludas lehet tehát a kialakult helyzetben, de magát az alanyt semmi nem mentheti föl. Pénzt rendszeresen elfogadni szüleinktől akkor, amikor már mi is előteremthetnénk magunknak - erre nem létezhet mentség.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások