Lélek

Eladtad magad

4304

A hosszú évek alatt megszerzett tudásunkat előbb utóbb kénytelenek vagyunk pénzre cserélni, ezt hívják munkának. A szerencsések azt a hivatást űzhetik egy életen keresztül amit megálmodtak maguknak, míg mások minden nap belehalnak a keserves igahúzásba. Jó érzés tudni, hogy szükség van a munkánkra, az általunk képviselt értékekre, hogy szakemberként megálljuk a helyünket, de vajon hol a határ a szorgalmas munkavégzés és az intellektuális kurválkodás között? A sor itt még nem zárul be, hiszen nemcsak a munkában bocsátjuk áruba a "javainkat" hanem a baráti és szerelmi viszonyainkban is.

Aprópénz helyett vaskos kötegek

Hosszú-hosszú éveink vannak rá, hogy megtanuljunk mindent, ami a későbbi érvényesülésünkhöz szükséges, atombiztos tudásanyag, diplomák számában mérhető ismeretek. De mi a helyzet a világképpel, az elveinkkel? Az állandó magolás mellet vajon marad időnk felkészülni a ránk váró kihívásokra, amikor egy döntést nem az alapján hozunk meg, hogy a tankönyvben mi szerepelt, hogy a végösszegek mit mondanak,hanem szimplán úgy, ahogy a hetedik érzékünk súgja? Kemény menet ez, már csak azért is, mert nem tanulható képességről beszélünk, hanem azokról az otthonról hozott értékekről, amik emberenként különböznek. Ezeket persze formálja saját életünk, döntéseink következményei, mígnem kialakítunk egy megdönthetetlennek tűnő értékrendet, aztán megpróbálunk aszerint élni. Túl kötöttnek hangzik? Kevés az életterünk? Lehet, sőt annyi biztos, hogy mindenkinek van egy -hosszabb, vagy rövidebb- evilági léte arra, hogy összepakolja saját elvrendszerét. A munka nagyon is lényeges eleme életünknek, elég ha csak az ismerősen csengő kérdésre gondolunk: "és mit dolgozol?". Ebből kiindulva nem meglepő, hogy a munkahely az egyik legfontosabb tér, ami nem árt ha nem béklyózza meg az elveinket. Mégis mire vonatkozik ez? Minden olyan dologra, ami erősen ellenkezik világképünkkel, komfortérzetünkkel, napi jóérzésünkkel. Kényszerből végzett munkával hosszú távon olyan szinten erőszakoljuk meg önmagunkat, hogy jó eséllyel vár ránk a teljes végkimerülés. Vagy éppen az öngyűlölet. Mert mi van akkor, ha elkötelezett környezettudatos vagy, mondjuk munkanélküli, és felkínálnak neked egy állást egy klímatechnikai cégnél. Jól fizet, szakmába vág. Mit teszel? Elvállalod és szembeköpöd magad, szembeköpöd mindazt, amiről évek óta papolsz a környezetednek, s mindezt csak a pénzért? Esetleg van erőd nemet mondani? Mit döntenél ilyen helyzetben? És mit gondolnál magadról akkor, ha az álom, amivel elindultál, az, hogy hasznos tagja légy a társadalomnak, egyszercsak kifordul önmagából, és azon veszed észre magad, szinten alul teljesítesz, képességeidet a legkevésbé sem kihasználva szolgálod a társadalom tűnékeny igényeit?

Aztán ott van a másik eset, amiben tény, hogy az aprópénzt nagyon csábító vaskos pénzkötegekre cserélni, no meg az sem árt, ha a nyolc órás munkaóránk legalább fele azzal telik, hogy valaki mindig érzékelteti: nagyon nagy szükség van ránk. Mi meg fürdőzünk a sikerben, hiszen fut a szekér, szó szerint: céges kocsi, céges mobil, vállalati ásványvíz, saját iroda... aztán beüt a krach. Teljesen mindegy, hogy miként manifesztálódik, egy betegségben, vagy létszám leépítésben, a lényeg, hogy pont kerül egy sikersztori végére. Ekkor sajnos már nem segít a vadiúj iPhone, tele csupa fontos ember számával, akik persze mindig akkor szívódnak fel, amikor épp szükség van rájuk. A siker hajlamos olyan bódulatot okozni, hogy fel sem tűnik: már rég átestünk a ló túloldalára, nem a tudásunkat adjuk el, csupán az intellektusunkkal kurválkodunk, már rég nem elkötelezettek vagyunk és világot megváltunk, hanem a fogyasztásért és a sikerért gyalogolunk előre. Mit jelent ez? Feladni mindent a sikerért, na és persze a pénzért cserébe. Önmagunkat, emberi kapcsolatokat, mindazt, ami valaha fontos volt és értéket képviselt. A siker bódulatában talán fel sem tűnnek az intő jelek, amik a földön tarthatnák a pénzszomjas munkamániást. Lassacskán eltűnnek a barátok, a munka pedig olyan szinten tölti ki az életet, hogy mind a hétköznapok, mind a hétvégék a munkahelyi teendők körül forognak. Ördögi kör ez, hiszen egy projekt követi a másikat, a minimálbér meg csak hatványozódik, duzzasztva ezzel a méretes bankszámlát. A csúcson kinek tűnne fel, hogy a hatalmas ázsió mögött igazából nincs semmi, csupán okos mesterkedések tömkelege. Változtatni sosincs késő, kérdés, hogy akad-e erőtartalék arra, hogy beismerjük ballépésünket, majd eltakarítsuk a romokat, hogy aztán felépüljön valami új, ami megfelel az értékeinknek. Igazán hálás feladat lenne idepötyögni, hogy hol is van az a bizonyos határ, amin túl már kurválkodunk az ismereteinkkel. Azért iszonyú nehéz kérdés ez, mert tényleg emberfüggő a gerincesség definíciója. Az intő jelekre azért érdemes figyelni, bár a hangok leginkább csak nagyon halkan szólalnak meg odabenn.

Szeretetkurvák

Furcsa szóösszetétel, semmi kétség. Először valamelyik Csernus könyvben olvastam ezt a kifejezést és elsőre nem tudtam mire vélni, hiszen paradoxon úgy ahogy van. Kurva és szeretet? De hiszen a kurvulás nem fér össze az érzelmi töltettel - mondják. De sajnos nagyon is, sőt legtöbbünk tudatosan, vagy tudat alatt, de rendszeresen áruba bocsátja önmagát némi szeretetért. Az, hogy mit adunk a kapottakért cserébe, gyakorlatilag a kapcsolattól függ: barátság vagy szerelem. Biztos ti is tapasztaltátok már, vagy láttatok olyan barátságokat, amik kívülről idillinek és irigylésre méltónak tűntek, holott elemeiben rohadt volt az egész viszony. Ezek a barátságok mindenről szólnak, csak éppen a felek egyenjogúságáról nem. Mindig van egy domináns fél és vagy egy szervilis, aki örömmel áldozza fel magát a barátság "szent" nevében. Volt alkalmam hosszú évekig belelátni egy ilyen viszonyba, és nem kellett túl sokat elemeznem a két felet ahhoz, hogy nyilvánvalóvá váljon: az elnyomó személy a tudásával, a talpraesettségével, a lazaságával folyamatosan lehengereli azt, aki csak vágyakozik ezekre a tulajdonságokra. Ha drasztikusan akarunk fogalmazni, kimondhatjuk, hogy kurválkodásból áll az efféle viszony. Az egyik fél azt adja, ami eredendően a személyisége része, mindezért cserébe határtalan szeretet és rajongást kap. Kérdés, hogy ki akar olyan barátot, aki sosem bírál felül semmit, aki nem mondja ki nyíltan, hogy hülye vagy, aki nem háborodik fel azon, hogy elnyomják? Nagyon sokan, mert hát ki ne szeretné, hogy folyton megerősítsék a döntéseiben, a véleményében? Félő azonban, hogy ezek az impulzusok senkit sem kárpótolnak akkor, mikor összedől a díszlet és kiderül, hogy a nagybetűs jóbarát csupán egy marionett bábu.

A szerelmi viszont tárgyaljuk utoljára, hiszen ez tűnik a legegyszerűbbnek, holott már többek bicskája is beletört egy-egy szövevényesebb párkapcsolat megfejtésébe. Persze nem a konvencionális párkapcsolatra kell gondolni, hiszen az legtöbbször nyugodt mederben folyik, különösebb bonyodalmak nélkül. Diszfunkcionális kapcsolat, fogalmazzunk így! Hogyan néz ki egy ilyen viszony? Először is nem legális, vagyis a nagyvilág előtt nem kimondott, hogy "te az enyém, én a tiéd". Ehhez tegyünk rengeteg szenvedélyt és még több fájdalmat. A kiárusított barátsághoz hasonlóan ezek a szerelmi ügyek sem az egyenrangúságról szólnak, mindinkább a hektikus adok-kapokról. Kiismerjük a másikat, tudjuk, hogy melyik az a jellemvonásunk, ami a legszerethetőbb a másik szemében, így már az is egyértelmű, hogy mihez kell folyamodnunk a kritikus pillanatokban. Eladjuk az intellektusunkat, hiszen még egy ilyen laza kapcsolatban sem lehet megfogni a pasit, ha nincs bennünk spiritusz és rafinéria. Sőt, általában ezek azok a vonások, amik iszonyú vonzóvá teszik a nőt. De a vonzalom legtöbbször párosul a férfi félelmével, hiszen tudja, hogy hosszú távon, konvencionális keretek között nem tudna mit kezdeni a szeretett nővel. Igen, nehéz elhinni de egy ilyen viszony is a szeretetre és kötődésre épül. Tudjátok, a se veled, se nélküled. Trükkök, cselek, ügyeskedő lépések egész sora váltja ki a másik félből azt a szeretetet, ami sajnos legtöbbször nem feltétlen, hiányzik az a tiszta alap, amire időtálló párkapcsolatot lehetne építeni. Minél tovább húzódik az ügy, annál egyértelműbb lesz, hogy mi köti össze a feleket, az elszakadástól való félelem viszont pont abba taszítja a pasit is és a nőt is, hogy ezekkel a tulajdonságaival manipuláljon.

Egyik felállás sem könnyű, legyen szó munkáról, barátságról, vagy épp szerelemről, ha jelen van a bűntudat kellemetlenül szúró szálkája. Bűntudat és becstelenség, amik idővel kiváltják belőlünk, hogy feltegyük magunknak ezt az egyszerű kérdést: Mégis mit művelek? Többször kerestük már a választ, de sajnos még nem találtuk meg. Abban viszont mindenki bízhat, hogy a boldogtalanságnak legalább olyan határozott is intő jelei vannak, mint a határtalan boldogságnak.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások