Közösség

Nép a popban

4251

A populáris zene és az underground irányzatok közötti kölcsönhatásokat már elemeztük; szorosan kötődik azonban a témához a tradicionális (és most nem feltétlenül a magyarra kell gondolni) népzene vagy akár az urbánus folklór hatása is a tömeggyártott zenei árucikkek terén.

Feltételezem, hogy szükségtelen hosszasan fejtegetni a műzene és a népzene közötti különbséget: az előbbit egy bizonyos, a zeneszerzést, az előadóművészetet akár hivatásosan űző személy alkotja meg teljesen tudatosan, az utóbbi eredete viszont a régmúltban gyökeredzik, az „amatőr” szerzők ismeretlenek. Egy népdal zenei formája és szövege szájhagyomány útján terjed, a helyi közösségek pedig ösztönösen át is formálják kissé az idők folyamán, ám mégis viszonylag egységesen őrződnek meg a fő elemei.

Hogy maga a „nép” szó ebben az esetben mit is jelent, az természetesen külön és bonyolult történet. Általánosságban azokat, az elittől és az intézményes magaskultúrától elkülönülő, alsóbb társadalmi rétegeket jelölték vele, akik fizikai munkát végeznek, kultúrájukat (öltözködés, testdíszítés, zene) saját kezűleg, spontán módon hozzák létre, és ebben a népi kultúrában folytonosság, azaz élő hagyományőrzés mutatható ki. A magyar népzene esetében jellemzően a parasztságot jelenti a „nép”, bár természetesen a városi munkásság is beletartozhatna – ez utóbbinál viszont többnyire szubkultúrákról szokás inkább beszélni.

A „hivatalos” műzene és a folkzene között már korábban, a tömegesen termelt könnyűzene 20. századi megjelenése előtt is előfordultak átfedések: vagy a népzene ihletett meg egy hivatásos szerzőt, vagy épp ellenkezőleg, egy műdal járta be valamiképpen az elnépiesedés útját, azaz a szájhagyomány módosulásai révén szinte népdallá alakult az „egyszerű” emberek ajkán. 

A mai könnyűzenében feltűnő folklorisztikus elemek dolgában nem árt tudnunk, hogy ha az adott népi kultúrát létrehozó társadalmi forma, a helyi közösségek ízlésformáló ereje felbomlik, akkor gyakorlatilag magának a népzenének a hagyománya is elveszti élő mivoltát. A tömegmédia által sugárzott popot és rockot szokták ugyan a 20. század népzenéjének hívni, ám a szájhagyomány hiánya, a szerzői jogok, a félig-meddig „felülről” (vagyis a szórakoztatóipar által) diktált divatok miatt nem áll meg igazán ez az összehasonlítás, bár kétségtelenül kialakultak a találkozási pontok.

A tradicionális nép- és a sorozatgyártott popzene honi hibridjeiről hamarosan lesz még szó; lássuk előbb a jellegzetes külföldi példákat.

Bluestól a világzenéig

A legszembeötlőbb eseteket kétségtelenül a feketék produkálták ezen a téren. Erős túlzással azt is mondhatnánk, hogy a 20. század rock- és popzenéje végső soron Afrika, illetve a rabszolgatartó országok köpönyegéből bújt elő (megtámogatva persze az angolszász folk hagyományaival és hangszereivel). A blues például konkrétan a feketék bánat-dalaiban, kesergőiben gyökredzik (a „blue” szó nem csak „kék”-et, hanem „szomorú”-t is jelent), amelyekben a Egyesült Államok társadalmának legalsó rétege énekelte meg mindennapi gondjait a 19. század folyamán. Némi európai hatással ebből keletkezett aztán a jazz a 20. század elején, és a blues ágai egészen a rock’n’rollig, vagy közvetve a funkig és a soulig futnak ki. Hogy ez a műfaj eredetileg mennyire népzene, azt bizonyítja, hogy vaskalaposabb vélemények szerint a fehér ember egyszerűen képtelen igazi bluest játszani (akárcsak hip-hopot).

Szintén beszédes a reggae története: gyakorlatilag ez a stílus is az Afrikától elszakadt rabszolgák népzenéjéből jött létre, ám ezúttal Jamaikán. A legenda szerint az 1870-es években egy Kosilav Obrimovic nevű, dél-szláv emigráns érkezett a szigetre, aki történetesen népzenész volt. Az afrikai ritmusvilágot szerb dallamokkal "fertőzte meg", és ezzel lefektette a világhírt igazából csupán száz év múlva, Bob Marley feltűnésével elérő reggae alapjait. A szövegek persze, mint minden népzene esetében, ebben az esetben is az adott közösség problémáit, örömeit, hiedelemvilágát fejezték ki. És bizony, még hosszan sorolhatóak a későbbi, fekete zenében gyökeredző irányzatok: a reggae-t továbbfejlesztő, elektronikus dub, a funkra építkező disco, vagy az eleinte kifejezetten - graffitivel, breakkel együtt - városi folklórként induló hip-hop.

A popkultúra, mint máshol már fejtegettük, bármilyen irányzatot képes magába szippantani – így persze sorolhatnánk tovább az olyan népeket, amelyeknek hagyományos zenéje átszivárgott szépen a globális könnyűzenei piacra. Az ír folk tökéletes példa erre, hiszen találkozhattunk punk hibriddel (Pogues, Dropkick Murphys) és slágeres popváltozattal (Corrs), sőt, ez utóbbit még magyar verzióban is magunkévá tehettük a Crystal zenekarnak köszönhetően. A USA-ban gigantikus eladási mutatókat produkáló country ugyancsak népzene, amely az amerikai fehérek identitásának szerves része, ahogy eredendően a francia sanzon vagy a spanyol tangó is hasonló szerepet töltött be; de említhetnénk akár a raít is, ami arab népzenére épülő lakodalmas pop/rockból avanzsált világzenévé Rachid Taha és Khaled jóvoltából.

Ez utóbbi kategóriát egyébként a kilencvenes évek folyamán kristályosították ki a zenekritikusok, és témánk tekintetében a legidőszerűbb fejlemény: a világzene tulajdonképpen olyan popzene, amely bizonyíthatóan hagyományos népi alapokra építkezik, ám hangszerelésében és formáiban eredendően nem összeillő elemeket rak össze - akár a Föld bolygó legtávolabb eső sarkaiból. (Szélsőséges példával élve egy eszkimó siratóének szövegét tádzsik és ecuadori dallamvilággal vegyítik egyetlen dalon belül, ám mindezt egy norvég blackmetal- és egy autentikus bolgár népzenekar hangszereivel teszik.) Röviden: a world music a multikulturalizmus vetülete a könnyűzenében.

Bartóktól a Csíkig

Magyarországon - ahogy Európa jelentős részében - nagyon sokáig gyakorlatilag semmire sem tartották a népművészet ágait. A hivatalos, magas kultúra a társadalmi elit, tehát az arisztokrácia, az uralkodói udvar kultúrájával volt egyenlő, a népzenét például – amely az emlegetett fekete műfajokhoz hasonlóan többek között szintén a mindennapokra és az ünnepekre, lakodalmakhoz, temetésekhez vagy a megszokott munkavégzéshez született - ez előbbi „leszivárgott”, az egyszerű nép által "elkorcsosított" változatának tekintették. A 18. századig egyáltalán nem is foglalkoztak a témával; majd többek között az egységes, nemest és parasztot egyaránt magába foglaló nemzetállam eszménye, a nacionalizmus ideológiája segített némileg a korábbi nézetek átértékelésében. Sokan átestek persze a ló túloldalára: a népi elemeket nyomokban sem tartalmazó klasszicista zene után tömérdek giccses, hiteltelen, az autentikus népzenétől valójában távoleső műdal, azaz magyarnóta született, a kísérletek legtöbbször nem népi, hanem csupán népieskedő parasztromantikába fulladtak; a romantikus költők esetében viszont sikeresebb volt a vérátömlesztés. Petőfi vagy Arany kevésbé patetikusan tért vissza a népköltészet formáihoz, és gondolta azokat újra.

Az 1800-as évek legvégén aztán elindult a valódi, tájegységenként eltérő népdalok és népzenék gyűjtése, amely később Bartók és Kodály munkásságával érte el csúcspontját – nekik tényleg sikerült átemelniük a tradicionális népi elemeket a magaskultúrába. Ha a már említett magyarnótákat - amelyek még a Horthy-korszak alatt is bőven születtek - nem soroljuk ide, akkor a hazai, autentikus folkmuzsika könnyűzenei feltűnéséhez ugornunk kell egy nagyot. Az Illés zenekar volt az úttörő ebben a tekintetben a hatvanas évek folyamán: az Amikor én még kissrác voltam vagy a Ha én rózsa volnék egyértelműen a hagyományos magyar dallamvilágra épül, a jóval későbbi István, a király számos tételéről nem is beszélve. Eközben azonban az autentikus népzenét őrző társadalmi közeg, a vidéki földműves/állattenyésztő közösségek egysége már megbomlott – városi értelmiségiek, többek közt Sebő Ferenc kezdeményezésére ekkor, 1972-ben született meg a szigorúan eredeti népzenéből és néptáncból táplálkozó táncházmozgalom, amelyet a Kádár-kor kultúrpolitikája nacionalista felhangoktól tartva sokáig egyáltalán nem nézett jó szemmel. Hamarosan azonban elkezdték kiadni a táncházak környékén tevékenykedő, népzenét játszó együttesek lemezeit (például a Sebő együttesét vagy a Muzsikásét – tőlük itt meghallgatható egy kiváló magyar „blues”). A nyolcvanas évek már befogadóbb légkörben telt a hatalom részéről, a rendszerváltás után pedig intézményesült is a mozgalom.

Ekkor már folytak, majd a kilencvenes években még inkább beindultak a népzene és a könnyűzene fúziójára törekvő kísérletek: a Vágtázó Halottkémek punkkal és rockkal vegyítette a zenei folklór legősibb, sámáni irányba visszamutató elemeit, a korai Anima Sound System dubbal és elektronikával spékelte meg a különböző népi dallamokat, a világzene olvasztótégelyének felbukkanása után, vagyis napjainkban pedig már se szeri, se száma a népzenét rockkal, funkkal, akár drum’n’bass-zel elegyítő előadóknak (Ghymes, Zuboly, Kerekes Band, a több DJ által mixelt Etchno album, hogy a minden szempontból kiemelkedően populáris Noxot inkább ne is tárgyaljuk). Jelen pillanatban a világzenei vonulatból talán a Csík zenekar az egyik legnépszerűbb együttes. Ők eleinte kizárólag autentikus népzenét játszottak, majd a Kispál és a Borz, illetve a Quimby néhány dalát áthangszerelve lettek ismertek olyan körökben is, ahol korábban az emberek hanyatt-homlok menekültek a népzene szó hallatán.

Nos, ha ez utóbbi egyének a népszerű slágerek miatt veszik meg a lemezt, akkor alkalmi hagyományőrzőként kénytelenek lesznek meghallgatni az autentikus népdalokat is - feltéve, hogy a Most múlik pontosan után nem nyúlnak azonnal a "stop" gomb felé.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások