Még tizennégy nap

Sziasztok. 34 múltam. Öt éve volt egy balesetem, amitől nyaktól lefelé megbénultam. Azóta teljesen magatehetetlenül fekszem, ráadásul szépen-gyorsan jöttek a szövődmények, műtétek, gyógyszerhegyek, stb. Olvasok, tévézem, rádiózom, internetezem. Hangvezérléssel gépelek, szerintem elég ügyesen, de ha pár elírásra bukkantok, ne vegyétek a fejemet, annak ellenére, hogy ez a célom, de most már megoldottam egyéb szervezésben.

Másnak közhely, de nekem kőkemény valóság, hogy így nem élet az élet. Korábban sportoltam, ifiként versenyszerűen is, csajoztam, motoroztam, buliztam, igen néha „okosat” is toltam, még sem az lett a vesztem.

Most egy kiszolgáltatott emberi roncs vagyok, méltóságom nulla. Önállóan semmire se vagyok képes. Szó szerint. „Az”? Ne röhögtessetek, különben is, fáj, ha röhögök. Holott szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy jóképű-jótestű pasiként a saját külsőm is sokat számított. Talán hiúság? Lehet. Most már oly mindegy.

Nagynéném ápol, akitől ez hatalmas áldozat, de érzem, hogy neki is megkönnyebbülés lesz, ha már nem leszek. Mert néha elviselhetetlen vagyok. És nem túlzok, higgyétek el, még teljesen bénán is lehet szemétkedni, hadd ne részletezzem.

Van isten? Ha igen, akkor miért pont velem történt mindez? De ha mégis van, akkor pontosan két hét múlva mindennek vége. Mert pont két hét múlva eljön egy Bátor Segítő és átsegít oda, ahová egymagam nem vagyok képes eljutni.

Amit teszünk, azt ellenzi a jog és a vallás. De higgyétek el, ha a földi és égi törvények írói csak egyetlen napot is a bőrömben töltetnének, habozás nélkül eltörölnék e tilalmat.

Vágyom a semmire, vagy arra, ami eljön. Nincsenek illúzióim. Valószínűleg a semmi vár rám, de biztos vagyok benne, hogy a mostani szánalmas állapotomhoz képest megváltás a teljes elmúlás.

Az elmúlásra vágyom, de balga módon szeretném, ha valamicske fönnmaradna belőlem. Talán ez a blog. Még életemben nem írtam blogot, de egyszer élünk, miért ne tenném meg halálom előtt?

Várom a kommentjeiteket, de nézzétek el, ha nem válaszolok. Naponta jó, ha három-négy órát magamnál vagyok. Tudom, Stephen Kingnek ennyi idő elég volt, hogy masszív ivás és kokainozás közben megírja a Ragyogást, de ő mégiscsak profi író és nem egy halálára készülő műkedvelő. Aztán meg Bátor Segítőmet se akarom bajba sodorni. Neki küldöm át az írásokat és a kommentekre a választ, már ha lesz hozzá erőm és persze lesz kinek, hogy ő biztonságos helyről rakja fel az internetre.

Hogy miről fogok írni? Főképp nem túl hosszú és nem túl különleges életem legszebb, vagy éppen legdurvább, de mindenképp emlékezetes pillanatairól. Majd rögtönözöm, mivel nem íróként, hanem elhunytként képzelem el a jövőm. Igyekszem a szöveghez illő képet is keríteni és lesz a posztokban némi fekete humor, nézzétek el nekem.

Amiről biztos nem írok és ne is kérdezzetek: 1) a balesetem, mert így is úgyis minden egyes nap töviről hegyire lepörög előttem és nem egy romantikus puszimozi és legalább így a végén, amíg írok, minél kevesebbet gondolok majd rá, 2) a betegségem, jobban mondva az állapotom, mert higgyétek el, visszafordíthatatlan, 3) a döntésem, az is végleges és 4) a kivitelezés módja meg a Segítő, mert nem akarok senkit bajba sodorni, különösen nem olyan embert, aki bátran kockáztat értem.

Persze az is lehet, hogy a kutya se olvas bele ebbe a blogba, hiszen több tíz-, ha nem több százezer blog létezik, de az se kizárt, hogy akkor bukkannak rá, amikor én már réges-rég nem leszek. Talán hoszzú-hosszú évek múlva? Minden lehetséges és csak a halál, ami biztos. Hát értem jöhet. Joe Black, készen állok.