Közösség

Rajongás a köbön

4235

Alig akad olyan ember, aki ne rajongott volna soha életében valamiért vagy valakiért. Van akinek ciki, van aki úton-útfélen isteníti kedvencét, mit sem törődve mások véleményével, van akit a rajongás szele éppen csak megcsapott, és akad, aki elfelejtené milyen hülyeségeket is csinált már valakiért. Anno kinek a falát nem borította el kedvence posztereinek tömkelege vagy legalább egy-két kép? Ki nem vágott még soha ki újságból kedvencéről cikkeket és tette el, ki nem kért még eleddig autogramot, vagy ki az, aki kedvenc filmjét a tizenkettedik megnézés után megunta, ki nem hallgatta még rongyosra azt a bizonyos lemezt vagy olvasta el többször azt a valóban letehetetlen könyvet? A szerencsésebbek a tinédzser korral együtt kinövik a rajongást, de az sem ritka, hogy nem. Pszichológusok szerint a rajongás normális dolog, -egy bizonyos fokig. Persze elég nehéz eldönteni, hogy mi az ami még belefér, és mi az ami már nem, főleg, ha nem rólunk van szó. Rajongani sok mindenért lehet. Vannak akik képesek egy nap alatt végignézni kedvenc sorozatuk éppen soron következő évadját vagy bármilyen programot képesek kihagyni, ha kedvenc focicsapatuk lép pályára. Nem egy könyvsiker története költözött a lapokról a filmvászonra, így szerezve óriási rajongótábort az ifjú színészeknek, filmnek és természetesen az adott könyvnek. Én most éppen az Alkonyatért vagyok oda, mind a három szempontból.

Típusok

Van, aki érzelmi szálakkal kötődik az adott előadó személyiségéhez, néha akár hisztérikus módon is. Élete szerves részének érzi minden szavát, és nem áll távol az extázishoz közeli állapotok látványos megnyilvánulásaitól sem, ha mondjuk kedvenc zenekarának koncertjére eljut. Számomra a legemlékezetesebb a Tokio Hotel itteni turnéállomása -az azért durva volt: sírás, sikítás, ájulás. (Persze a látványt jól ismerjük a Beatles vagy éppen Jacko óta...) A koncertet mintha a zenekar tagjainak klónjai tapsolták és üvöltötték volna végig. És pont ez a másik fontos típus: akik nagyon akarnak hasonlítani kedvencükre, hajukat úgy vágatják, úgy öltözködnek, mint az általuk imádott „sztár” és semmitől sem riadnak vissza a megformálásban. Ők a legvédelmezőbbek és egyben a legfanatikusabbak. Jaj annak, aki csak egy rossz szót is mer szólni imádottjai ellen. Ők a legdühösebbek, ha kedvenc bandájukra bármi negatív kritika elhangzik, bárhol, bármikor, bárkitől. A rajongás néhányuknál az ésszerű gondolkodás kereteit is túllépi, extrém esetekben telefonon, levélben vagy személyesen zaklatják a szerencsétlen hírességet. Létezik olyan is ebben a fanatikus típusban, aki nyílt támadásnak veszi, ha kedvence letér az általa helyesnek vélt zenei útról, így lehetséges, hogy a történelem nem egy fanatikus rajongó általi gyilkosságot jegyez.

A rajongás könnyen átcsaphat imádatba, illetve egyfajta vallásos áhítatba a fiatalok, vagy ma már nem ritkán a felnőttek körében is. Egyes sztárok olyan élő bálványokká nőnek rajongóik szemében, hogy még „házi oltárt” is állítanak nekik. Nem létező tulajdonságokkal ruházzák fel a bálványt, és a legtöbb esetben személyes ismeretség hiányában kedvencük épp olyan, amilyennek a rajongó szeretné - így persze nem nehéz szeretni valakit.

Van ennél szemlélődőbb, távolságtartóbb rajongótípus is, akinek ugyan sokat jelent a zenekar munkássága, de józan ítélőképességének birtokában tud némi objektivitást mutatni, mondhatjuk, a szemei nyitva vannak. Néhányukból alakul ki a kritikusabb réteg. Jó páran közülük hangszert is ragadnak, mert többnyire a dolog szakmai része, az életforma-életmód követése a céljuk, mintsem az ikon bálványozása, s persze sokszor zenei inspirációt merítenek az ikonokból. Aki azonban nem érez kellő tehetséget magában még a favorit hatására se, hogy gitárt ragadjon vagy doboljon, esetleg hangjával kínozza a családot, arra ragadtathatja magát, hogy klubot alapít, fórumozik, fesztivált szervez, de mindenképpen valami kreatív tevékenységbe kezd. Azt azért nehezen tudom megérteni, hogy sokan elhiszik, hogy magyar oldalakon üzenhetnek külföldi énekeseknek, együtteseknek, és hogy az angolul beszélő sztárok tényleg válaszolnak nekik magyarul a magyar nem hivatalos rajongói oldalon, holott a legtöbben azt se tudják, hol van Magyarország nem, hogy a mi szép nyelvünkön válaszoljanak a magyar rajongónak. Ez is azt bizonyítja, hogy az emberi hülyeség határtalan. A végletek között persze rengeteg átfedés lapul, lehetnek egy szemlélőnek is fanatikusabb pillanatai, ugyanakkor egy túlfűtött típus is viselkedhet józanabbul,olykor, és így tovább….

Megéri?

A rajongó mindeközben fizet, áldoz, gyűjt, keres, tudni akar, fiatal korban néha szenved, nem keveset utazik, hogy akár pár percre is, de láthassa azt ,akinek a lemezét hallgatja éjjel-nappal. Felfoghatatlan dolgokat képes megtenni kedvencéért, amit a „sztár” még csak nem is sejt és megesik, hogy egy „nincs több aláírás, mennem kell”-lel köszöni meg.

Egy kicsit rólam

Én úgy tizenhét éves koromig passzív rajongó voltam, vagyis volt egy-két kedvenc előadóm, de hogy miatta utazzak, hogy halljam élőben énekelni, az kizárt volt. Aztán megtört a jég, és rendesen bepótoltam. A jégtörő neve: Palcsó Tamás. Még a posztere is a falamon díszelgett egy ideig, cikkeket is gyűjtöttem róla, amiket a minap nagytakarítás közben meg is találtam. Unokatesómmal nagyon odavoltunk érte. Egyik nyarunk úgy telt el, hogy szinte az összes fellépésére elmentünk, mindegy volt, hogy Székesfehérváron vagy épp Hajdúsámsonon volt. Előfordult, hogy egy nap kettőn is tiszteletünket tettük, egyszerűen nem tudtuk megunni. Visszagondolva már mosolygok ezen, és nem tudom elhinni, hogyan voltunk képesek erre az egészre, és ha nem mi lettünk volna, most biztos azt mondanám, hogy csak a totál elmebetegek művelnek ilyeneket. Sok szép emlékünk fűződik ehhez a korszakhoz persze, amiket még a mai napig hangos hahotázások közepette gyakran emlegetünk. Az idő múlásával a rajongásunk mérséklődött, de nem múlt el teljesen. Persze a világ végére már nem, de még most is elmegyünk egy-egy fellépésére. Nemsokára végre saját zenekara előtt énekel majd Tomi, már alig várom. Én színt vallottam, ti jöttök!


Az írás kedves gyakornokunk tollából fakad. Fogadjátok szeretettel, kedvességgel.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások