Lélek

Kínmondatlanul

4217

Fura dolgokat pottyant az ölünkbe az élet, amelyek azt kiabálják: Memento mori. Tudjuk, hogy nem élünk örökké, de nem hisszük el igazán. Néha arcul csap emlékeztetőül egy betegség vagy haláleset, majd talpra állunk és éljük tovább saját kis örökkévalóságunkat.

Ami viszont legutóbb elgondolkodtatott, az az alábbi történet. Tanárnőt felhívta egy régi tanítványa. A rutin "hogy vagy"-kérdés válasza viszont megakadt a beszélgetés torkán. Tanárnő megélt pár pöcegödröt: hogy elveszti mindkét gyermeke apját (egyesével), hogy anyagi bizonytalanságban tart el egy családot egymaga, hogy nehéz gyermekkora nyomait viselve a lelkében próbál szebb életet kitaposni. És te hogy vagy? A régi tanítvány hét éve rákos. A szemüregét támadta meg, megvakult, majd tarolt tovább az arcüregben. Is. Az elvált férje hordja kezelésre, a húszéves lánya ápolja. Tanárnő szerette volna meglátogatni, de ő visszautasította, elég neki elviselni a saját nyomorát. Tulajdonképpen azért telefonált, hogy elmondja, mennyire haragudott Tanárnőre, amikor nem ment el az osztállyal a „Ki tud többet a Szovjetunióról?” vetélkedőn nyert kéthetes szocsi jutalomútra. Nem mehettem – mondta Tanárnő. Azt nem tette hozzá, hogy az akkori szerelme nem akarta, hogy menjen. A tanítvány még mindig haragszik, nagyon szerették a fiatal Tanárnőt. Gondolta, elmondja inkább későn, mint soha. Ha most lennének harminc évvel ezelőtt, vajon elmenne Tanárnő Szocsiba? Ha igen, azért mert fittyet hányna a szerelme önző rosszallására, vagy mert az egyik tanítványa félig viccesen „megfenyegetné”, hogy megharagszik rá osztályostul? Jöjjön el Tanárnő, jó lesz!

Más történet más kicsengéssel. Nagyapa mindig azzal biztatta Unokáját, Tanárnő lányát, hogy megmondja még a véleményét annak a távoli félrokonnak, aki egy ízben olyan kellemetlenül viselkedett Unokával. Unoka nem volt olyan helyzetben, hogy szólhasson annak a rinocéroszbőrű matrónának, de a leforrázott arckifejezésének lehetősége mindig mosolyt csalt az arcára. Persze tudhatta volna, hogy nagyapa minden konfliktust úgy kerül, mint a pestist, hiszen még a saját fiáról, Unoka édesapjának a haláláról (sem életéről) nem volt hajlandó beszélni. A család azon részét mindig hallgatás övezte, lévén kirakat volt az egész, az évente két találkozót meg minek bolygatni, ha utána úgysem változik semmi. Nagyapa halála napján eszébe jutott az ígérete. Mi lett volna, ha mégis beolvas neki?

Unokának eszébe jutott az a mondás, amit kicsi korában úgy értett, hogy „késő bánat, ebgondola”. Nem értette, hogy függ össze a szomorúság a csónakázó kutyával. Most, felnőtt fejjel viszont elhatározta, vigyáz, hogy ami valóban fontos, ne maradjon kimondatlanul.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások