Lélek

Barikközt

4212

Két fontos tényező fut egymás mellett. 1. A barát - a nagybetűs BARÁT - mindenben melletted áll, mindenben támogat, bizalmasod, támaszod, szemetesládád, minden mocskod tudója. 2. A barát az, aki tükröt tart, és a szemedbe meri mondani, ha valami nem frankó veled. Ha meghíztál, ha fejedbe szállt a dicsőség, ha sokat iszol mostanában, ha arrogáns vagy vagy, ha az aktuális pasi nem feltétlenül hozzád való. A két vonal tökéletes összhangban halad együtt egy életen át. Igen ám, de többször előkerült mostanában beszélgetéseinkben, hogy létezik egy harmadik, alattomos tényező is, mikor a barát olyan elvárásokat támaszt feléd, amiknek nem tudsz megfelelni, és ez azon túl, hogy rettenetes érzés, könnyen árkot áshat két ember között.

Az elvárás kulcsfogalom itt, s ez az elvárás is két alaptípust mutat. Az egyik a következetesség elvárása, amit időnként képtelenek vagyunk tartani, mert az élet és kiváltképp az érzelmek sajnos a legkevésbé sem következetesek. A másik az esetleges személyes erkölcs képlékenységéből fakadó nézet- és életkülönbség, ami az értetlenség, kétség, elítélés, bizalmatlanság falát vonhatja közénk.

Ahogy egyre mélyebben gyalogolunk bele a felnőtt kor erdejébe, egyre szaporodnak azok a helyzetek, amikről kamaszkorunk megvilágosult fázisában még oly könnyen mondtuk, mi aztán soha, de soha nem kerülünk ilyen helyzetbe, és ezzel sokszor bizony saját magunknak is nehéz szembenézni. Pedig szembe kell, és idővel a legtöbben eljutnak az élettapasztalat azon fokára, mikor saját hibáinkat megbocsátandó bölcselkedve mormogjuk: "soha ne ítélj olyan helyzetről, amibe még nem kerültél". Közhelyesen ostoba, de igaz. Bizonyára kislánykorában senki nem akar egy házas férfi szeretője lenni, senki nem akar személyiségét és büszkeségét feladva szerelmesen koslatni valaki után, aki kihasználja, senki nem akarja megcsalni a párját, senki nem akar szerelmi háromszögben vergődni - hogy csak a magánéleti botladozások tipikus eseteit említsük. Ám legalább annyiszor esnek meg ezek velünk, ahányszor elhangzik, hogy soha. Hogy kinek hol húzódnak saját határai, hogy kinek hol van az a pont, ameddig beleengedi magát egy-egy kínos helyzetbe, változó, de abban bizonyára egyetértünk, hogy a szerelem, a az agyat ködbe burkoló szerelem az, ami ezeket a határokat többnyire áttöri.

És ilyenkor jön az, hogy valami olyan történik velünk, ami azon túl, hogy felkavaró és izgalmas, millió és egy kérdést vet fel bennünk, ami valakivel meg kell beszélni, mert muszáj, mert megbolondulunk, ha nem tesszük. Ekkor jönnek a barátok, akiknek kiöntjük a szívünket, akik simogatják a fejünket, akik velünk együtt szidják a szemét pasit, akik összeszednek, ha bánatunkban berúgtunk, és ellátnak jótanácsokkal. És ez lehet az első problematikus pont. A tanácsok elfogadása avagy el nem fogadása. Sokszor bármennyire is szeretnénk, és józanabbik felünk tudja is, hogy jól tennénk, ha megfogadnánk a racionális, objektív szűrőn keresztül érkező tanácsot, egyszerűen nem megy, mert az érzelmeknek parancsolni márpedig nem lehet. Csalódást okozunk ezzel a barátnak? Semmissé tesszük a szemében azt a bizalmat, amit belénk vetett? Megérti, hogy ez nem az a helyzet, amiben képesek vagyunk értelmesen mérlegelni, még akkor sem, ha józan pillanatainkban tudjuk, átkozottul rossz irányba tartunk?

Tegyük fel, hogy semmi igazán piszkos, és mocskos nincs az aktuális parában, se másik, se gyerek, se semmi, csak hullámzó, harcos, se veled se nélküled helyzetben vagyunk. Amikor fent vagyunk, együtt örül velünk, amikor lent vagyunk, együtt bánkódik. Tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy néha egy-egy barát nem érti, és nem képes elfogadni azt a libikókát, amiben ülünk. Talán aggodalom az, ami vezérli, amit az irántunk érzett szeretet gerjeszt, s ezért idővel elkezdjük szűrni a neki csöpögtetett információkat. De ilyenkor lép be az emlegetett következetesség elvárása is, mikor a barát nem érti, hogy ha kedden szakítani akartunk a mocsokkal, hogy lehet, hogy csütörtökön kielégült, fátyolos tekintettel érkezünk a kávézóba, mert épp minden rózsaszín. Hogy lehet, hogy egyik nap szakítani, másik nap házasodni akarunk, házzal, gyerekkel, kutyával? Vannak, akik elvárják, hogy véleményünkhöz tartsuk magunkat, hogy igenis legyünk kemények, ha ilyen bánatot okoz nekünk a helyzet, vessünk véget neki, ne csak a szánk járjon. Persze ezen elgondolkodunk, talán elszégyelljük magunkat, de sokszor inkább dühösek leszünk, mondván, van elég bajunk így is, semmi szükségünk a kioktatásra, és egyébként se rajtunk kérje számon a saját életét, a saját válaszait az élet kérdéseire.

Mert ez is egy lehetséges összetűzési pont. Milliószor rágjuk át magunkban és egymás között is az élet nagy kérdését. Milyen a jó kapcsolat? Mit választunk? A csöndes, békés, kopromisszumos kapcsolatot vagy a negatív és pozitív kilengésű, szenvedélyekkel teli, ám biztonságot nélkülöző életet, ami valójában döntésodázás. Vagy ezek valamiféle mutáns egyvelegét? Idővel mindenki elindul valamilyen irányba, vannak, akiknek ez nem is vet fel kérdéseket, és vannak, akiket napi szinten foglalkoztat a látszólag megoldhatatlan. Vannak, akik valóban soha nem botlanak, és vannak, akik folyton botladoznak. És itt a kérdés. Saját életfilozófiánkat milyen mértékben kérhetjük számon a baráton, mennyire vagyunk vele toleránsak, mennyire fogadjuk el az ő, esetleg a mienktől gyökeresen eltérő értékrendjét, mennyiben keresünk önigazolást, és mennyire ítéljük el, ha megszegi a mi törvényeinket? Eldönthető ez egyáltalán? Mikor úgy érezzük, a való élettől elrugaszkodott morális trónról ítélkezik valaki fölöttünk, mi vajon elfogadjuk az ő életét és értékrendjét vagy csak sértettségünket és megbántottságunkat látjuk a meg nem értésben, az elmaradt fejsimiben?

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások