Közösség

Pannon underground

4138

Hosszasan boncolgattuk már a popkultúra és az ellenkultúra mibenlétét, viszonyuk történetét, ám kizárólag nemzetközi szemszögből tettük. Itt van hát az ideje, hogy áttekintsük a honi fejleményeket - a rendszerváltás előtti underground életre koncentrálva. Az ifjúsági szubkultúrák eleve egészen más helyzetben voltak Magyarországon, mint nyugati megfelelőik. A Kádár-rendszer ifjúságpolitikája leginkább szőnyeg alá szerette volna söpörni a hazai jelenségeket, s csak akkor próbálta szigorú tiltásokkal, esetenként megtorlással vagy épp a nyugtalanító jegyek puhításával megfékezni a "nyugatmajmolást", amikor ezeknek a "társadalmilag veszélyes", "ideológiailag fellazító" volta valóban nyilvánvalóvá lett, és a növekvő tömegbázissal már muszáj volt kezdeniük valamit. A nyugati értelemben vett "ellenkultúra" szó is más színben tűnik fel, ha az államszocialista kultúrpolitika (a híres három T – tűr, tilt, támogat) fényében látjuk.

Jampik, hippik, galerik

A Népi Ifjúság már 1948-ban, a fordulat évében kirohant „a hanyatló nyugat” mintáit követő fiatalok ellen. Idézet: „A városi kispolgár slágerkultúrája beteges embereket szül. Elég, ha csak azt nézzük, hogy a nyugatról nemrég behozott táncok, énekek, kabarék és revük hatására milyen erkölcsében, szellemében beteg embertípus formálódott: a jól ismert ’jampec’… Ezek az emberek a közösségi életnek és a munkának egyaránt ellenségei.”

A jampecek/huligánok megbélyegzésével indult a később feltűnő ifjúsági csoportok deviánssá nyilvánításának hagyománya. Míg nyugaton a rock’n’rollt bolsevik vagy épp sátáni eredetű veszedelemnek vélvén tapostak szét nyilvánosan hanglemezeket, addig Magyarországon "a kapitalista embertípus" szálláscsinálójaként könyvelték el az új zenei műfajt, és hivatalos körökben a hatvanas évek elejéig tartotta is magát ez a nézet. Az úgynevezett „galerik” eredőjét az ifjúságpolitika szakértői az ’56-os szabadságharc idején ténykedő, fiatalokból álló „ellenforradalmi” szabadcsapatokban jelölték meg. A rendkívül merev viszonyok miatt - ilyen volt a fehér ing/nyakkendő kötelező viselete a szórakozóhelyeken - jól elkülöníthető szubkultúrák sokáig nem is alakulhattak ki - például öltözködés tekintetében. A hatósági szigort jól érzékelteti a tény, hogy a hetvenes évek elején majd nemzedéki dalnokká előlépő Cseh Tamást '62 nyarán twistelés miatt tiltották ki Balatonalmádiból, ’63-ban pedig egy balatonföldvári tömeges „huligántalálkozót” akadályoztak meg a rendfenntartó szervek. A sajtóban emellett erős cenzúra működött: az Ifjúsági Magazin első számában (1965) például a Rolling Stones I Can't Get No Satisfactionjének refrénét (kétértelmű: Nem kaphatok elégtételt! és Nem tudok kielégülni!) az angol nyelvtudás birtokosai szemérmesen „Miért kell várnom csókot kérőn?”-nek fordították.

A helyzet a 1968-as nyugati és prágai események környékén éleződött ki. A hazai koncerteken is eluralkodó forrongó hangulat és a kápolnákban, templomokban tartott „beat-misék” megijesztették a kultúrpolitika képviselőit, ráadásul Magyarországon is megjelentek a hippik (igaz, hogy kevesen és főleg Budapesten), az értelmiség, a diákság egy része pedig rokonszenvezett a beszivárgó újbaloldali nézetekkel. A nemzetközi történésekre és a szovjet világhatalmi érdekekre tekintettel kívánatossá vált e jelenségek felszámolása. A rendőrség és a III/III-as ügyosztály akcióba lépett. Először a médiában kizárólag bűnözőként beállított hippikre és a galerikre sújtottak le, a tömeges őrizetbevételek és koncertbetiltások mellett a média segítségével a „társadalmilag veszélyes elemek” ellen hangolták a közvéleményt. Nemsokára maga a hosszú haj is tömeghisztéria tárgya lett, és csak a naplopás, a szexuális eltévelyedés, a huliganizmus megkülönböztető jeleként tűnt fel a híradásokban - egészen addig, amíg Kádár János ki nem nyilvánította, hogy "mindenkinek lehet hosszú haja, csak mossa", illetve hogy "vasaljunk élt abba a farmernadrágba!".

Nem hozott enyhülést az új évtized sem. Az „ellenzék” szétverése ’73-ban a Nagy Szellemi Mészárlásként emlegetett széleskörű leszámolással folytatódott. Ekkortájt indult például államellenes izgatás miatt rendőrségi eljárás Bródy János ellen. A titkosrendőrség aknamunkájának köszönhetően bomlott fel a dadaista és szürrealista hagyományokat továbbvivő Kex együttes is, amely először dolgozott fel József Attila-verseket rockváltozatban. A művészeti törekvésekkel egybemosódott a politikai ellenzék, s bár sokan elhagyták az országot, tulajdonképpen ezek a sokszínű csoportok képezték a „tűrt” és a „tiltott” határán egyensúlyozó honi ellenkultúrát. Érdekes módon ide voltak sorolhatók az ötvenhatosok, az újbaloldaliak, a "nacionalizmushoz közeli" táncház-mozgalmak és az elszakadt országrészek magyarságával kapcsolatot tartók, a nagy egyházak közösségei és az újonnan alakuló kisegyházak, vagy a hatalommal konfliktusba került tudósok csoportjai is. A belső elhárítás ügynökei természetesen próbáltak beépülni a művészeti/politikai ellenzék köreibe, a Kádár-rendszer innentől nyíltan rendőrállami módszereket alkalmazott minden károsnak ítélt törekvéssel szemben. Az itthon maradók viszont az üldöztetéseket is vállalva alternatív eszközeikkel (ilyenek voltak a „második nyilvánosság” fórumai, az illegális sajtótermékek, szamizdatok) egészen a rendszerváltásig folytatták földalatti tevékenységüket.

Csövesek és "vaddisznóskodó" zenekarok

A hetvenes évek új rockgenerációjának tipikus szubkultúrájaként az aluljárókban és parkokban gyülekező csövesek jelentek meg az évtized közepén. A hivatalos szervek kozmetikázása ellenére az ifjúság komoly gondokkal küzdött ebben a időszakban: százezer veszélyeztetett gyereket tartottak nyilván, már léteztek a lakásproblémák is, terjedt a fiatalkori alkoholizmus. Rácz Józsefnek és társainak ’79-től folytatott felmérései és interjúi alapján azonban a mai értelemben vett csövesség kitételeit csak az úgynevezett alsó tízezerből kikerülő szűk mag "teljesítette", a többség átlagos szociokulturális környezetből érkezett lázadó volt, akiknek a csavargó életmód és a szegénység mint a szociális gondokat takargató rendszerrel szembeni állásfoglalás volt rokonszenves. Ha külsejük alapján szeretnénk leírni őket, a csövesek esetében a hosszú hajon kívül a bokában szűk csőnadrág, illetve a kockás ing szolgált megkülönböztető jelzésül.

Az előző nemzedékek együtteseit valószínűleg unó új csoportok az akkori meghatározás szerint kemény ("vaddisznóskodó") rockot játszó Piramis zenekar feltűnésének idején (1976-77) kerültek az ifjúságpolitika látóterébe. A koncerteken „csápoló” fiatalok tömegét nézve a hatalom először ebben az esetben sem akart tudomást venni az úgynevezett Piramis-jelenséget kiváltó társadalmi okokról, hanem ismét a zenészek színpadi magatartását, a „morálisan rongáló” szövegeket és zenét okolták a „bűnözőarcú” közönség őrjöngéséért. A párt-funkcionáriusoktól némileg rugalmasabb KISZ és az ifjúsági sajtó újságírói próbáltak rávilágítani a gondok valódi okaira - ekkor indult a monopolhelyzetben lévő Magyar Hanglemezgyártó Vállalat és az ifjúsági újságírók nyolcvanas évekig tartó állóháborúja. A Piramis népszerűsége azonban minden korlátozás ellenére leküzdhetetlennek tűnt, ezért az illetékes szervek végül az együttes lemezszerződés útján történő megszelídítése mellett döntöttek. Ez természetesen nagyfokú "beleszólási" jogot jelentett a zenébe és a szövegekbe, s a sztárzenekar valóban pozitívabb üzeneteket kezdett közvetíteni rajongótábora felé. A csövesek érzékelték, hogy bálványaik hitelessége megcsappant, s hamarosan az eleinte még diszkófunky-val kísérletező, majd az AC/DC hatására hard rockra váltó Beatricéhez, illetve a másik két „fekete bárány”-hoz, a P. Mobilhoz és a Hobo Blues Bandhez pártoltak.

A magyar punk origójának pediglen 1978. január 15-ét szokás megjelölni a rocktörténeti munkákban. Ekkor lépett fel ugyanis a BME Egyetemi Színpadán a tudatosan punk elemekre építő Spions együttes. Az ő számukra a punk inkább értelmiségi kísérletet jelentett új művészi formák felfedezésére. Ennek jegyében az általuk előadott, filmvetítéssel egybekötött műsor (Anna Frank - Emlékest) is artisztikusabb volt a későbbi magyar „középiskolás” punkzenekarok produkcióinál, jellegében a performance-hez közelített. A koncert nem is váltott ki különösebb lelkesedést a kisszámú közönségből, az Anna Frank álma című dal viszont felkeltette a hatóságok érdeklődését. Tartalmát félreértve antiszemitizmussal vádolták a zenekart, s később is a nyolcvanas években feltűnő skinhead együttesek elődjének tekintették. A Spions az elsőn kívül már csak egyetlen koncertet adott, majd az őket fogadó értetlenség miatt feloszlott az együttes, a tagok nyugatra disszidáltak.

A Spions után a kezdetben szintén punknak mondott, majd a sámánisztikus rockzene zene felé közelítő Vágtázó Halottkémek adott koncertet ’78 áprilisában, de országos ismertségre akkor még nekik sem sikerült szert tenni. Nagyobb, főleg csöves fiatalokból álló tömegbázisa lett a Nagy Feró vezette Beatricének, s bár addig a zenészek nem is hallottak a külföldi jelenségről, a korabeli média és az MHV gyorsan ellátta őket a punk címkével, ez pedig remek fegyvert is adott a hatalom kezébe („Nem hisszük, hogy az ifjúság legalacsonyabb életszínvonalon élő és legagresszívabb rétegeit azzal lehetne nevelni és támogatni, hogyha az együttes tagjai a színpadon verekszenek, hangszereiket harapják stb. Nem hisszük, hogy a punk magatartás a mi viszonyaink között progresszív lenne, s elhanyagolható mozzanatként kellene értékelnünk fasisztoid vonásait.” - idézet egy '79-es MHV-körlevélből)

A Ricse körül kialakuló felhajtás az értelmiséget is vonzani kezdte a koncertekre, ami végül felülről jövő figyelmeztetést vont maga után, jelesül, hogy „itt nem lehet Lengyelországot csinálni", vagyis a hatalom nem fog teret adni a munkásosztály - a csövesek - és az értelmiség összefogásának. Az MHV a Beatrice esetében is próbálkozott szerződéskötéssel, ám ez végül Nagy Feró koncert közbeni pimasz beszólásai miatt is meghiúsult, az együttes ellehetetlenült, ’81-ben pedig átmenetileg feloszlott.

Punkok és skinheadek: felforgató tevékenység

Bár a Beatrice egy idő után magára vette a punk kitételt, közönségük mégis inkább csövesekből állt. Külsőségeikben valóban punkjegyeket (például tarajt) viselő fiatalok az évtized elején kezdtek feltűnni az utcákon, s megszaporodott a magukat punkzenekarnak nevező bandák száma is. Utóbbiak terén a nyolcvanas évek első felére nézvést három irányt szokás elkülöníteni: az „art-punkokat” (később „újhullámos”, „underground” majd „alternatív” nevekkel illették ezt a közeget, mert a punkzene náluk inkább csak kiindulópont volt) - URH, Albert Einstein Bizottság, Neurotic, Kontroll Csoport, Európa Kiadó -; a „középiskolás” punkhullámot - Commando, ETA, Invázió, az összes itt felsorolhatatlan -, illetve a vidéki városok lakótelepi punkjait, az „alsó tízezer” hangját - Agydaganat, Auróra Cirkáló, CPg, Dögevők.

A kultúrpolitika természetesen negatívan viszonyult a jelenséghez, lemezszerződéshez az együttesek legtöbbje egyáltalán nem juthatott (valószínűleg az adott körülmények közt nem is nagyon akart), a hatóságok pedig rendszeresen zaklatták őket. Így persze nem kerülhetett sor a punk angliaihoz hasonló kiárusítására. Bár a nyolcvanas éveket már az enyhülés korszakának szokás nevezni, súlyos megtorlássorozatot "foganatosítottak" a tekintélyromboló, rendszerkritikus punkbandákkal szemben: a szegedi CPg tagjait ’83-ban (főleg az „art-punk” együttesek szövegeihez képest kevésbé körmönfont, szókimondó dalaik miatt - Mindenki tetű, Báb vagy, Áll egy ifjú), a veszprémi Közellenséget egy teljesen nonszensz eljárás keretében szovjetellenesség címén ’84-ben ítélték letöltendő börtönbüntetésre. Különös módon a Mos-oi együttes punkokból skinheadekké átvedlő legénysége egy rasszista szövegért (Cigánymentes övezet) "csak" felfüggesztettet kapott, a győri Auróra Cirkáló tagjai pedig egy szovjetellenes dal miatt kaptak rendőri figyelmeztetést, énekesük felfüggesztettet.

Az évtized második felére persze újabb együttesek tűntek fel a színen (Tizedes meg a többiek, QSS, 88-as csoport, szintén hosszan sorolható), majd állandó rendőrségi figyelemtől kísérve, de '85-ben útjára az első honi punkfesztivál-sorozat is. Ezt a közeget - szamizdatosokkal, alterosokkal, punkokkal, skinheadekkel együtt - a hatalom és a közte feszülő viszony miatt még nyugodtan nevezhetjük ellenkultúrának, de '89 után ezen a téren is jelentős változások mentek végbe. Ahogy külföldön, úgy a kilencvenes években itthon is beindult a mainstream popipar és az underground mozgalom közötti átjárás, a korábbi "ellenség", azaz a szocialista államfelépítmény helyére pedig új célpontokat kellett keresnie a kritikus szemléletű földalatti kultúrának.

Felhasznált és ajánlott irodalom: Sebők János - Rock a vasfüggöny mögött (Hatalom és ifjúsági zene a Kádár-korban); Pozsonyi Ádám - A Lenin-szobor helyén bombatölcsér tátong (A magyar punk története 1978-1990); Klaniczay Gábor - Ellenkultúra a hetvenes-nyolcvanas években. A cikkben szereplő idézetek is az említett művekből származnak.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások