Test

Három perced van

4070

Belegondoltál valaha is, hogy talán egyszer eljön a pillanat az életedben, amikor a sors váratlanul az arcodba vág három percet, és azt mondja, ennyi idő áll rendelkezésedre, hogy megvédd az életed? Miért pont három perc? Szexuális erőszak és támadás esetén ennyi idő áll rendelkezésedre ahhoz, hogy visszanyerd a lélekjelenléted, hogy a rémület, a sokk és a fizikai fájdalom hatására jelentkező testi változások fölött úrrá legyél, hogy kijózanodj, hogy összeszedd minden életerődet, és a szó szoros értelmében, - akár egy állat - az életedért küzdj. Ebben az állapotban három perc pokoli hosszú idő, embertelen nagy munka és erőfeszítés, hogy tudatodat és erődet az önvédelemre összpontosítsd. Ebből az érzésből kaptam ízelítőt múlt héten a Mad Girl női önvédelmi tréningen, ahol megtanították, támadás esetén a fizikai erőnlét mit sem ér, ha mentálisan sehol nem vagy.

Lara Croft meg Trinity

A statisztika azt mutatja, európai viszonylatban a szexuális támadások áldozatai hetvennyolc százalékban nők, ami azonban sokkolóbb, tíz támadásból nyolc esetben a nő ismeri az elkövetőt. A hivatalos adatok világosan megmutatják, hamis a kép, ami a szexuális erőszakról a nők fejében él, a mozivászonnak köszönhetően legtöbben úgy hiszik, az elkövető idegen, pedig legtöbbször expasi, kolléga, rokon, barát, a nő közvetlen környezetében élő férfi a bántalmazó. A statisztika természetesen arról már nem szól, hány esetben tudja magát megvédeni a nő, hányszor bújik elő belőle Lara Croft vagy Trinity, talán azért, mert önvédelmet csak egészen ritka esetben tanul „csak úgy” az ember. Pedig kéne. Nem vagy biztonságban te sem, és én sem. Kattant és beteg világunkban nem tudhatod, mikor száll el egy pasi agya, mikor kezd el követni valaki, mikor szorítanak a testedhez kést, és mikor vesz körül több férfi és követi el a legborzalmasabbat. Természetesen nem kell a legrosszabból kiindulni, számolni azonban kell vele.

Az a szerencsés nő, akinek még soha nem volt rossz tapasztalata, nem tudja, milyen egy támadás, ő valószínűleg a Hollywoodban forgatott képkockákban gondolkodik, az önvédelmi tréningen bemutatott, térfigyelő kamerákkal rögzített felvételek azonban kijózanítóak. Sokkoló, ahogy egy 150 kilós dühödt állat egy kávézóban elkezd színtiszta erőből rugdosni egy fiatal nőt, miközben a többi vendég – akcióhoz és erőszakhoz szokott szemmel –, tétlenül nézi végig az alig pár perces brutális jelenetet. Egy másik felvételen egy fiatal nő utolsó percei láthatók, ahogy az esti műszak után a kocsijához sétál, elkövetője pedig követi őt. Holtestét pár kilométerrel arrébb találták meg. A térfigyelő korábbi felvételeiből világosan kiderült, az elkövető már napokkal korábban kinézte áldozatát.

Nem több, három perc

A támadás kimenete, ahogy azt a tréningen bemutatott felvételek is bizonyítják, valóban azon a bizonyos három percen múlik. Hogy mit jelent három perc intenzív munka, megtudhatod, ha beállítod a stoppert, és elemi erőből elkezdesz püfölni egy boxzsákot, közben pedig elképzeled, az életedért harcolsz. Miközben vered a zsákot, figyeld meg, mikor érkezik el az a pillanat, amikor legszívesebben feladnád, amikor már nem bírod tovább, ez ugyanis az a pont, amikor a támadód nyert. Éles helyzetben ez az a kritikus pont, amikor a legtöbb nő feladja a küzdelmet, holott ekkor kellene a rejetett erőforrásokat mozgosítani, és megvadult állat módjára küzdeni. Aki fejben erősebb és elszántabb, mint támadója, valószínűbb, hogy megússza.

Mint mindennek az életben, az önvédelemnek is megvan a maga pszichológiája, hiába rendelkezik valaki kiváló fizikummal, ha mentálisan nem felkészült. Az egész már ott kezdődik, hogy ki az, akit nagyobb eséllyel támadnak meg, és ki az, aki – mentális beállítottságánál fogva – valószínűleg soha nem esik áldozatul. Az alacsony önbecsülést, a szorongást, a kisebbségi érzést, a bizonytalanságot a támadó is kiszimatolja. Felmérések bizonyítják, legyen szó családon belüli erőszakról, utcai támadásról, legtöbbször azok a nők esnek áldozatul, akik valamilyen formában megtestesítik a áldozati szerepet, bizonytalanok önmagukban, az életükben. Ezek a nők – támadás esetén – úgy viselkednek, ahogy az a mindennapi életben is jellemző rájuk: elbizonytalanodnak, visszahúzódnak, nem ellenkeznek, végül pedig feladják.

Ordíts! Üss! Rúgj!

Nem kell azonabn a szélsőségekből kiindulni, a tréningen tökéletesen lejött, akár szorong valaki, akár nem, legtöbben még arra sem képesek, hogy teli torokból, dagadó erekkel a nyakukon ordítsanak – pedig nem a félelmetes ordítás volna az első legkézenfekvőbb védekezési eszköz, amivel megriaszthatjuk támadónkat? Nagyon sokan arra sem képesek, hogy egy ütéssel szimuláljuk, mennyi erő, elszántság lakozik bennük ahhoz, hogy bármi áron megvédjék magukat. Bizonyított tény, a legtöbb nő nem mer támadni, mert nem akarja bántani a másikat, mert tart a következményektől, mert a szocializáció során azt tanulta, senkit nem szabad fizikálisan bántalmazni, az nem lehet a női szerep része. Ebből a hibás gondolati körből legtöbben akkor sem képesek kiszakadni, ha életükre törnek, nem élednek fel azok az elementáris erők, amik emberfeletti energiát kölcsönöznek ahhoz, hogy megvédelmezze magát úgy, hogy közben tudja, ez a világ legtermészetesebb dolga, ami alól felmentést semmi nem ad. Hiába férj, barát, ismerős vagy felettes az elkövető, támadás esetén elveszíti minden jogát.

Tipikus példa a családon belüli erőszak, amikor a nő, a sokadik verés után sem elégeli meg helyzetét, képtelen összeszedni bátorságát és erejét, hogy kézbe vegye a palacsintasütőt, és egy dühödt jobbtenyeressel odacsapjon. Nem teszi, mert mentálisan képtelen rá, mert nem akar fájdalmat okozni, nem akarja megölni, vagy egyszerűen már abban az állapotban van, hogy el sem hiszi, joga van hozzá. És el is érkeztünk a kritikus ponthoz! JOGOD VAN MEGVÉDENI AZ ÉLETED! Jogod van tökön rúgni, jogod van sípcsontot törni, jogod van orrot beverni, jogod van szemet kinyomni, jogod van eltörni támadód összes csontját, ha saját testi épséged érdekében ez az egyetlen megoldás.

Támadj vissza!

A lényeg tulajdonképpen nem más, tilos megtenni a támadónak azt a szívességet, hogy eljátszod a tökéletes áldozat szerepét, úgy kell viselkedni, ahogy arra a támadó nem számít. A tréningen megtanították, ha megrettensz, ha hátrálsz, ha kérlelsz, jó eséllyel vesztesz, ha ordítasz, ha nekimész, ha cselesen és célirányosan ütsz, akár a támadást is kivédheted, bántalmazód elbizonytalanodik, tervével is felhagyhat akár. Ehhez nem kell küzdősportot tanulni, nem kell felvenni semmilyen férfias attitűdöt, nem kell óriás izmokat növeszteni és súlyokat emelgetni, és az is teljesen mindegy, hogy idős vagy fiatal, alacsony vagy magas, duci vagy gebe a nő. A tréningen mindenki megtanulhatja, hova és hogyan taposson a csúcsos magassarkújával, hova üssön tenyere élével, hogyan csimpaszkodjon támadója karjára, egyetlen kis ütéssel, hogyan verje orrba, és egy jól célzott ujjmozdulattal a nyak melyik részét üsse meg úgy, hogy meglepje, megzavarja és pár másodpercre hatástalanítsa támadóját. A támadó nő ezekkel a precíz és betanult mozdulatokkal elég időt nyer ahhoz, hogy elmeneküljön a helyszínről. Ezeket a technikákat természetesen sokat kell gyakorolni, éles helyzetben csak akkor tudja hasznosítani bárki, ha automatizmussá válnak, ha szorult helyzetben reflexszerűen előjönnek.

Az önvédelmi térning azon túl, hogy technikailag felkészít a legrosszabbra, mentálisan is gatyába ráz, trükkösen és szisztematikusan kihozzák belőled megzabolázott énedet, de elérkezik az a pillanat is, amikor az agyadban érzel egy hatalmas kattanást, átszakad valami hatalmas gát, erősnek, határozottnak és keménynek érzed magad, végleg kibújsz az áldozat szerepéből.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások