Ugye nem fulladunk közönybe?

Voltam olyan szerencsés, hogy járhattam Iránban, hogy találkozhattam a büszke és kedves perzsákkal, hogy fotózkodhattam sikítózó iskoláslányokkal, akik nem láttak még kendő alól kikandikáló szőke tincseket. Iszogattam teheráni fiatalokkal házibulin, láttam őket utcán titokban flörtölni, és láttam a mélyen vallásos oldalt is. Nem kell sok minden ahhoz, hogy az ember érezze, minden másság ellenére az emberek ugyanolyanok mint mi, a fiatalok ugyanarra vágynak. Szabadságra. Vidámságra. Biztonságra. Szórakozásra. Barátokra a világ minden tájáról. Életre.

Mi, akik ezt interneten olvassuk, akik megnyitotttuk reggel a Facebook oldalunkat és jópofa üzeneteket pötyögtünk a twitterre, mi, akik szabadon beszélhetünk, utazhatunk, öltözhetünk, el sem tudjuk képzelni, milyen az, amikor nemhogy természetes, de tiltott, figyelt és veszélyes e reggeli rutin. Pedig az iráni fiataloknak az, kiváltképp ezekben az órákban. Ezért fontos, hogy odafigyeljünk és szorítsunk és segítsünk, ahogy tudunk. Mert segíteni te is tudsz, akármilyen meglepő.

És hogy miért tennéd? Igen nehéz dióhéjban átadni mindazt, ami a perzsa-iráni történelem, azt az utat, ami idáig vezetett az iráni nép számára és a világ egésze számára. Mondjuk azt, hogy a Perzsa Birodalomból a mai Iránig vezető út a nyugati világ, köztük az Egyesült Államok és Nagy Britannia, no meg persze a CIA segédletével volt kikövezve. Ők, vagy ha úgy tetszik mi, a mi értékrendünk szerint berendezkedett világ vezetői döntöttek úgy, hogy egy elnyomó sahot ültetnek vissza a trónra, aki a népet súlyos szegénységben tartotta és éhínségbe kergette. Khomeini ajatollah, a szélsőségesen fundamentalista vezető támogatása az erre való erős tiltakozás volt, a lázadás jeleként öltöttek a nők csadort, ami akkoriban titott volt országukban. Aztán jött a forradalom, és jött Khomeini, aki megalapította az Iráni Iszlám Köztársaságot, és elhozta azt a zárt világot, ami egészen mostaánáig hatott. Aki kötelezővé tette a fejkendőt, a vallást és aki hermetikusan lezárta országát. Az Amerika-ellenességnek, a nyugatellenességnek megvan a maga jól érthető történelmi oka, érdemes utánaolvasni. (Természetesen mindez ennél sokkalta bonyolultabb.) Mint ahogy megvan az oka a szigorú vallási diktatúrának is, hisz a zártság a feltétele annak, hogy az embereket szigorú kordában tarthassák. És Khomeinivel még valami eljött: a fogamzásgátlás tiltása, minek következtében a mai Irán lakosságának túlnyomó többsége 30 év alatti. Azaz olyanok mint mi. Fiatalok. Akik végre élni akarnak.

A pár napja lezajlott választásokról és annak elcsalásáról valószínűleg mindenki értesült már a híradók valamelyikéből valahol a huszadik perc tájékán, három bolti lopásról szóló vérforralóan izgalmas hír után. Döbenettel tapasztalom mindazonálatl környezetemben, hogy sokaknak, és valóban sokaknak fogalmuk sincs róla, mi is folyik valójában, mi a konfliktus, kik és mit akarnak. Pedig közben történelmet írnak azok a fiatalok ott, hisz harminc éve nem volt ennyi ember az utcán, három évtizede nem lázadt fel a nép az elnyomó rendszer ellen, soha nem fejezhették ki, hogy ők nem azok, akiknek gondoljuk őket, azaz akiknek akarják, hogy gondoljuk őket. Ők nem atomháborút és vallási rendszert akarnak, hanem végre békét a világ nagyobbik felével és persze élhető életet. És ez nem egy messzi ország érdektelen belpolitikai balhéja, Irán sorsa a világnak is fontos - elvileg. Nem az a fontos, hogy mit érnek el vele, mert valószínűleg elsöprik ezt a felzúdulást egy kézmozdulattal. De végre meg merték tenni.

A pillanat azonban nem csupán Irán életében történelmi, hanem minden internetező, békeszerető, politikai bullshitet elvető gondolkodó ember számára is. Az iráni tüntetők - miután blokkolták az sms kommunikációt, bizonyos netes oldalak elérését, a fotózást, a blogolást, a mindent -  twitteren üzennek nekünk és maguknak a harcról amit vívnak, az elszántságról amivel belevetik magukat, a kegyetlenkedésekről amiket tapsztalnak - pletykákról és tényekről adnak hírt. Nem kell ide média, ami évek óta megvezet bennünket, nem kell ide tévéstáb, nem kell semmi, csak azok a 140 karakterek, amikben elmondják, mi van éppen. Azok a mobillal titokban készült felvételek, amik bepillantást engednek abba a valóságba, amiről hírt adni oly veszélyes. A világ minden tájának hasonló fiataljai tapadnak a monitorokra és figyelnek lélegzetvisszafojtva Izraeltől Amerikáig, biztosítva a zöldbe borult tüntetőket, hogy tartsanak ki, velük vagyunk.

Óráról órára egyre többen vállalnak eszmei közösséget velük, ha csak annyit segítve is, hogy twitter hozzáférésüket úgy állítják át, mintha Teheránban lennének, ezzel is összezavarva a helyi hatóságokat, akik szintén emberfeletti küzdelmet vívnak minden egyes valós információmorzsa ellen, most már beépülve és hazugságokat írogatva is. A világ közben áttelepül virtuálisan Teheránba, védi a valós veszélyben lévő usereket ezzel, és azzal hogy se nevekre, se helyekre, se IP címekre nem hivatkozik. Csak csendesen jelen van, és figyel.

Persze sokaknak ez túl modern még, túlságosan ismeretlen terep, de ez nem lehet akadálya annak, hogy bárhogy, de figyeljünk, és szolidarítsunk. Velünk megtörtént, hogy fél évszázada cserbenhagyott minket a világ, pedig a szabadságunkért küzdöttünk úgy, mint ők most. Az, hogy végre ki mertek menni az utcára, már önmagában hatalmas dolog, még akkor is, ha egyik elnökjelölt politikája sem hozna teljes nyitottságot. Ugye nem vagyunk ugyanolyan közönyösek, mint akkor a világ felénk? Ugye képesek vagyunk átérezni, mit jelent a szabadságért, a tényleges szabadságért küzdeni, még akkor is, ha mi abban élünk, és akkor is, ha messze van?