Közösség

Egy ágyban az ellenséggel?

4039

A legliberálisabb barátnőm arcán is átfutott egy enyhe fintor, amikor elmeséltem neki, hogy a múlt hétvégét két hajdúi cigánylánnyal töltöttem, az ágyamban altattam őket, együtt főztünk és mászkáltunk a városban. Újra és újra átbeszélhetjük a cigánykérdést, mesélhetünk roma sikersztorikat vagy éppen késelős rémtörténeteket, követhetjük a politikai vitákat, szörnyülködhetünk a Fókusz-típusú műsorok putriban forgatott riportjain. De mindez olyan, mintha egy távoli bolygó ijesztő, legjobb esetben különös lakóiról beszélnénk, ahelyett, hogy egy lépéssel közelebb lépnénk, szóba állnánk a "marslakókkal", és mindjárt kiderül, hogy nem is különböznek annyira tőlünk. Sőt.

A Gettómilliomos című filmet nem bírtam ki sírás nélkül, de közben nagyon jól tudom, hogy nem kell Indiáig utazni, hogy ilyen nyomorral találkozzam. Tisztában vagyok vele, hogy négy sarokra a lakásomtól, a Keleti pályaudvar mögötti koszos-ragacsos utcák omladozó homlokzatai mögött pont annyi kilátástalanság rejtőzik, csak azokat a tragédiákat nem nézhetjük végig egy vödör popcornt csámcsogva, nem a szemünk előtt játszódnak, mert nagyon is zárt világról van szó. Véget ért a feudalizmus, mégis ugyanolyan éles szakadék tátong az emberek közt, mint ezer évvel ezelőtt. Iszonyú ritka, hogy egy hozzám hasonló középosztálybeli magyar nő kapcsolatba lép egy mély nyomorban élő cigány kislánnyal - ha csak nem a szociológus tudományos érdeklődésével közelít. A kölcsönös bizalmatlanságot most egy alapítvány, az Igazgyöngy segített feloldani.

Molnár Mátyás képe

Ezúttal húsz gyerek utazhatott fel a fővárosba, és nagyjából hatvan hozzám hasonló iparművészetis diák vigyázott rájuk három napon keresztül. Hozzánk a 12 éves Dzsenifer, és a 14 éves Dalma érkeztek, Dzseni még sosem járt Berettyóújfalunál nagyobb városban, Dalma egyszer már meglátogatta a VIII. kerületi rokonait, de gyanítjuk, hogy ott sem tapasztalt nagyon más közeget a körösszakálli cigánysorhoz képest, ahol a családja él.

Nagyon izgultam. Mielőtt megérkeztek próbáltam még mélyebbre elcsomagolni magamban azokat az előítéleteimet, amelyekről liberális társaságban amúgy sem illik beszélni, de most pláne semmi keresnivalójuk a fejemben. Budapest egy olyan kerületében nőttem fel, ahol gyakorlatilag külön lakótelepen élnek a "magyarok" és a cigányok, és persze, folyamatosan jöttek a rémtörténetek, hogy mi történt azokkal a nem-cigányokkal, akik sötétedés után sétáltak keresztül a rossz hírű tömbök között. Hiába tudom és tudtam akkor is, hogy nem minden roma rossz ember, belém ivódott a félelem és távolságtartás - és ezzel feltehetően nem vagyok egyedül, csak sokan kínosnak érzik bevallani. Sőt ez a rossz érzés kölcsönös, a romák nagy része is tele van előítéletekkel, félelemmel. Dzsenivel hajnali kettőig beszélgettünk és mielőtt elaludt volna, szégyenkezve bevallotta, hogy nagyon féltek, mert azt hitték, gonoszak leszünk...

Nem jutott eszembe, hogy kirabolnak vagy elkapok tőlük valami betegséget, inkább attól féltem, nehogy megbántsam őket, nehogy valamit elszúrjak. Nem volt könnyű, mert nagyon sokszor kellett olyan számunkra alapvető dolgokat megmutatni, mint például a zuhany karos csapjának vagy a metró mozgólépcsőjének a működése. Egyszerre kellett mindent világosan elmagyarázni, de úgy, hogy közben ne alázzuk meg őket... Nem könnyű. Nagyon sok mindent tanítottunk nekik, de ők is nekünk, ez kölcsönös volt. Nem gondoltam volna, hogy valaha youtube-ról hallgatom majd LL Juniort...

Elképesztő érzés, hogy egy idő után az ő szemükkel nézed a várost, olyasmi, ami mellett korábban elsétáltál, most gyönyörűnek, színesnek, hatalmasnak tűnik. Például soha többet nem fogok úgy végigrohanni a Bajza utcán, hogy rá se nézzek a gyönyörű villákra, követségi palotákra. Mindenfelé elvittük őket, de mi is pont annyira élveztük az egészet, mint a lányok. Készült rólunk egy fotó, ahogy ülünk sorban egymás mellett a cirkuszban és mindannyian tátott szájjal és csillogó szemmel nézzük a kötéltáncos fiúkat.

De a cirkusznál és az állatkertnél is nagyobb élmény volt a hétköznapi dolgokat megosztani. Amikor másfél óra alatt szépen kifésülöd egy kislány hajából a gubancokat, a kedvenc bögrédbe töltöd neki a mézes tejet, betakarod a paplanoddal - és ő meg csak mesél, mesél, mesél mindenféle olyan apróságot, ami neki a világon a legtermészetesebb, neked meg elsőre a legsúlyosabb szociohorrornak tűnik, aztán egy idő után egyre kevésbé egy bulvárműsor tragédiára kihegyezett, távolságtartó kamerája mögül nézed a sztorit, sokkal inkább egy barátod életének részleteit hallod ki belőle. Szép lassan leesett, hogy a lányok számára most a hetedik kerületi bérelt garzonom jelenti a gazdagságot. Az volt az egyik legnagyobb talány számukra, hogy lehet, hogy egyedül lakom egy ekkora lakásban (30 négyzetméter) - feltehetően náluk 8-10 fős családok élnek ekkora térben.

Második este Dzseni maradt nálam éjszakára, lefürdött, segített a palacsintasütés után maradt edénytorony elmosogatásában, aztán mindketten bekucorodtunk a nagy fotelbe a kutyám mellé. Ekkor mesélte el, hogy az ő szeme fénye Szuzann, a husky kutya, akiről kiderült, hogy csak akkorára nőtt meg, mint az én kistermetű agaram, tehát éppen feleakkora, mint kifejlett fajtársai. Inkább nem firattam, hogy mit és hányszor adnak neki enni, sőt az is kiderült, hogy a cigánysoron télen rendszerint a kutyaházakat is eltüzelik. Ha korábban ilyesmit hallottam, rögtön rávágtam, hogy minek tart kutyát, aki nem tudja rendesen ellátni, most eszembe se jutott volna azt mondani, hogy vegyék el Szuzannt Dzsenitől, hiszen láttam, hogy mekkora örömet okoz neki.

Közhelyesen hangzik, de nagyon furcsa dolog, ahogy egy másik kultúráról alkotott képünk összeütközik a valósággal. Azóta is sokszor eszembejut, hogy vajon mit élhetett meg az a divattervező lány, aki szerelmes a roma kultúra színes, egzotikus világába - és vasárnap arra ébredt, hogy a vendégkislány hajából kipotyogott tetvek ugrálnak az ágyában. Máris összetettebb megvilágításba került a cigánytörténet. Szerencsére több ilyen szélsőséges példa nem volt, a családok nagyon odafigyeltek rá, hogy küldik fel a gyerekeket, a legszebb ruháikat, legjobb cipőiket adták rájuk.

Sokkal sűrűbb élmény volt, mint amire számítottam, minden képzeletemet felülmúlta, pedig még nem is jártam a körösszakálli cigánysoron... Mikor vasárnap délután elbúcsúztunk a gyerekektől, felültem a villamosra és potyogtak a könnyeim, pedig nem vagyok olyan típus, aki a világ baját magára veszi, de iszonyú érzés volt látni, hogy nem akarnak hazamenni.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások