Lélek

Az élet egy csoda

4036

Gondolkoztam rajta, hogy leírjam-e nektek a véleményemet hosszabban, mivel sokakat megosztott ez a téma. Talán mégiscsak megéri beszélni erről, és olyan tollából leírva látni ezt az egészet, aki már átélte a csodát. A születés és az anyaság csodáját. Azt az élményt, amely megfoghatatlan és elmondhatatlan. És azt, amit, aki nem élt át, meg sem érti sohasem.

Kezdeném azzal, hogy én sem egy anyatigrisnek (utálom is ezt a szót) születtem. 22 éves koromig egyáltalán nem akartam gyereket. Ezt komolyan mondom, hogy ha gyereksírást hallottam, én menekültem. Utáltam, ha étteremben bőgött egy kölyök, szinte felháborodtam, hogy hogyan merészelik már idehozni azt a bőgőmasinát, amikor más normális emberek kikapcsolódni, étkezni jönnek ide. Strandon kifejezetten azt a helyet kerestem, ahol még csak a környéken sincsen gyerek, mert nehogy már az én fülembe óbégassanak a törpék…Utáltam moziba menni gyerekfilmekre (pedig érdekeltek), mert nem bírtam azt az idegesítő röhögést, ami egy-egy vicces jelenet után ment…..Játszótér? Még cigizéskor is elkerültem, pedig ott folytak a velős vitázások az osztálytársakkal. Emlékszem, egyszer az unokatesóméknál aludtam, aki éppen akkor szült. Egy szobában kellett lennünk éjszaka is a bébivel….hát én teljesen kivoltam reggelre. Elképesztő volt. A gyerek egész éjjel üvöltött. Reggel kifakadtam, hogy valószínűsíthetően nekem sosem lesz gyerekem. Aztán, egy idő után úgy döntöttem, hogy jó, oké, lesz gyerekem, de tutira nem most. Majd. Aztán eldöntöttem, hogy csak fiút akarok, az mégsem olyan bőgős. De ez az egész váratott magára még egy keveset.

Aztán 4 évvel ezelőtt megismertem a mostani páromat. Közbejött egy két ügyes bajos dolog az egészségemmel (egy korábbi cikkben már leírtam), majdnem nem is lehetett gyerekem. Amikor kiderült, hogy lehet, hogy nem lehet gyerekem….azt hiszem, akkor változott meg minden. Elkezdtem gondolkozni azon, hogy vajon mi az élet értelme. Mi viszi előre az embert? Mi az, ami maradandó? Ha választanom lehetne, mit adnék tovább az életem végén? És rájöttem, hogy úgy érezném, ha nem lenne gyerekem, hiába éltem. Persze, ha az ember akarja, akkor nem jön össze rögtön a dolog, nem sokat, de azért fél évet várnunk kellett a teherbe esésre. Ehhez is a nőgyógyászom közreműködése volt szükséges, kifejtettem neki, hogy szerintem valami gáz van velünk, mivel mi már öt hónapja minden nap csináljuk, mint a nyulak, mégsem jön össze ez a gyerek…hát jó nagyot röhögött, az biztos. Biztosított minket arról, hogy így aztán nem is fog összejönni….(ha valaki kér tanácsot, írjon…) De végülis, az ő tanácsait követve rögtön az első hónapban össze is jött. Megcsináltam a tesztet, pozitív lett. Aztán ott álltam terhesen. Szó szerint. Teljesen kész voltam. Elmentem nőgyógyászhoz, megállapította a terhességet és én azt kérdeztem: „És akkor én most mit csináljak?” Persze mondta, hogy semmit, ahogy bement, ki is fog jönni. Hát én még nem voltam terhes, úgyhogy felkészültem a legrosszabbra is. Az összes ezzel kapcsolatos kételyem előtört, mint pl.: hányinger lesz? Bálna leszek? Visszeresek lesznek a lábaim? Vizesedni fogok? Biztos, hogy akarok én gyereket? És ha belehalok a szülésbe? És ha belehal a gyerek? És ha nem fogom szeretni? És a babyblues? És egyáltalán, mi lesz most velem??!?!?!!

Aztán minden ment a maga medrében. Az anyatermészet szépen megalkotta ezt a dolgot. Veszélyeztetett terhes voltam, de végig a szülésig dolgoztam. Most már bánom, hogy nem figyeltem jobban magamra és a kicsire, mivel koraszülésem lett, a kicsi a 29. hétre született meg. Sajnos császármetszéssel szültem. Sokan ezt nem tartják szülésnek. Én is szívesebben szültem volna természetes módon. Közel állnak hozzám a természetes dolgok. Szeretem nézni a kék eget, megcsodálni a rózsákat és a meggyfán átvilágító és a meggyszemeken megcsillanó napfényt. De sajnos nem lehetett megszülnöm a kicsit, mivel nagyon kissúlyú volt, és az ő egészsége is kockán forgott. Az nem érdekelt volna, hogy velem mi lesz. A műtőben feküdtem és az idegességtől szinte remegtem. Nem éreztem semmit sem, csak hogy össze-vissza húzogatnak az asztalon, nem is értettem miért. Utólag tudtam meg, hogy császárnál a szöveteket kézzel tépik szét, mivel így jobban tudnak regenerálódni. Azért ez durva, nem? Tulajdonképpen felkoncolnak. 

Mindenért kárpótolt az, amikor egyszer csak meghallottam azt az édes kiscica hangot, amin felsírt. Sosem fogom elfelejteni azt a hangot. Tényleg, mint egy kiscica. Bebugyolálták egy melegen tartó fóliába, berakták az inkubátorba és úgy mutatták oda nekem. Alig látszott ki a kis fejecskéje. Csak pislogott azokkal a kicsi kis szemeivel és nézett rám. Az anyukájára. Istenem, én annyira sírtam. Tudom, tök klisészerű, de tényleg így volt. Elaltattak varrásnál, mert nagyon zaklatott voltam. Két hónapig minden nap felmentem hozzá a 4. emeletre. Álltam az inkubátora előtt, fogtam a kezecskéjét, simogattam, énekeltem neki, vagy csak beszéltem hozzá. Szerettem volna, ha tudja, hogy nincsen egyedül. Itt van az ő anyukája, aki szeretné megvédeni őt minden rossztól. A vékony kis lábán vérnyomásmérő volt, az orrán légzésrásegítő, folyamatosan kapta az infúziót. A kicsi lábfején rajta volt egy megfigyelő, ami a légzését, a vérkeringését figyelte. Ha ezekben valami zavar állt be, riasztott. Ha őszinte vagyok, megrémültem, amikor megláttam. Annyira törékeny volt, annyira fájt, hogy ő ott bent van, én pedig itt kint és nem segíthetek neki, nem marad más hátra, mint nekünk a várakozás és neki a küzdelem. Az életéért. Sírtam, mert rettentően fáj, ha az ember ezt látja, tudván, hogy akár meg is halhat. A gyermekem, akit hat és fél hónapon keresztül óvtam, védtem, most itt fekszik, csövekkel, kiszolgáltatottan. Vele együtt sírtam, amikor ő sírt, a folyosón felismertem a hangját. Kétszer kapott vért, egyszer majdnem meghalt egy fertőzés miatt, súlyos, életveszélyes állapotban volt. Akkor két napig nem láthattam. Én azt hittem, hogy belehalok. Hazajöttünk a kórházból és nem tudtuk mit mondjunk egymásnak. Csak leültünk a tévé elé, de egyikőnk sem értette, hogy mi megy benne. Csak rá tudtunk gondolni. Sírtam, mert úgy éreztem, nem vagyok mellette, nem tudom őt megvédeni, szörnyű érzés volt. Féltünk felhívni a kórházat, naponta négyszer hívtuk őket, rettegve. Egyre inkább úgy éreztem, hogy valami bajom van, nem tudtam, hogy mi, csak éreztem, hogy az életkedvem egyre inkább elmegy, mintha egyre inkább meghaltam volna. Aztán jobban lett. Bementem hozzá, elsírtam magamat, mintha egy nagy kő esett volna le a szívemről. Végre láthattam őt, megérinthettem, és rájöttem, hogy ez volt a bajom. Az, hogy nem érinthettem meg. Amint megsimogattam, mintha visszatért volna az életerőm.

Már 2008. augusztusa óta itthon van velünk kicsi Gréti. Az én kislányom. Törékeny kis testét féltve öleltem magamhoz az első időkben, de ahogy szépen nődögélt, láttam, igazi kis küzdő ő, aki mindent kibír. Egyre inkább nyiladozik az értelme és gyönyörű perceket, napokat élünk át együtt, egy családként. Ahogy ránézek, azon gondolkodom, vajon én is ilyen voltam? Olyan érdekes átélni azt, hogy hogyan fejlődik napról napra az EMBER. Minden napra van valami kis újdonság, amiért érdemes felkelni. Nem zavar, ha sír, nem zavar, ha hisztizik, nem zavar, ha fel kell kelni hozzá éjszaka. Hogy mi ez? Határtalan a szeretet. Erről az érzésről nem lehet beszélni, át kell élni. Örülök neki, hogy a természet megadta nekünk, nőknek azt a lehetőséget, hogy szüljünk, hogy egy életet hozzunk a világra, hogy életet adjunk a gyermekünknek. Minden egyes gyermek egy kis csoda, a maga naivitásával, a felfedezni vágyásával, a kedvességével, a huncutságával, a jóságával. Egy csoda. Az élet csodája. Ahogyan minden nap belenézek a szemébe, saját magamat látom benne. Rám néz, mosolyog, szeret és én imádom. Végtelenül és feltételek nélkül.

Lányok! Merjetek változni és az életeteken változtatni. Az, aki nem tanulja meg ezt a csodát, később élete végéig bánni fogja. Mi is az, amit továbbadhatsz ebben az időnként nem túl szép életben? Hiszen tovább adhatod magát az életet! Ne hagyjátok, hogy ez a rossz világ megmérgezze és elfelejtesse veletek a bennetek lakozó ősi vágyat az anyaságra. Ezáltal csak többek lesztek, sosem kevesebbek! Minden ebben a világban szinte ellenünk van, a karrier, a rohanó világ, semmire sincsen időnk. Álljatok meg egy percre, csak egy percre, és tényleg gondolkodjatok el azon, hogy vajon mi az, amire az életetek végén azt mondhatjátok, hogy igen, megcsináltam. Mi jut eszetekbe most? Egy projekt, amit tök jól megoldottatok a munkahelyeteken? Ki fogja ezt már értékelni ötven év múlva? De tényleg, mi jut eszetekbe? Vagy azt szeretnétek inkább kimondani akkor, hogy: „Életet adtam.” Csak ennyi, két szó, amihez magyarázat sem kell. De elmond mindent.

Engedjétek meg, hogy köszönetet mondjak a mi csodánkért a veszprémi Kórház koraszülött osztályán dolgozó orvosoknak és nővéreknek azért, amit a kislányomért, Gréta Csengéért tettek! A hálánkat szavakkal kifejezni lehetetlen, talán megértitek, ha elmondom, hogy az életünk új értelmet nyert általuk. KÖSZÖNJÜK SZÉPEN! Gréti azóta szépen növekszik, imádnivaló, ha róla van szó, minden egyes percet végigcsinálnék még egyszer. Azóta tudom, hogy a világon a legjobb dolog, ami történhetett velem, az ő, és hogy csodálatosan szép anyukának lenni.


Az olvasói cikkek tartalmának valódiságáért a cotcot.hu szerkesztősége nem vállal felelősséget. Ezen szolgáltatásunkat olvasóink saját felelősségükre vehetik igénybe. A szerkesztés jogát fenntartjuk!

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások