Közösség

Emlékek a fegyházból

4003

Hogy milyen lehet manapság fogházas szabadságvesztést letölteni, azt egy fiatalember elmondása alapján sejthetjük, most viszont némi képet kaphatunk arról is, hogy milyen lehetett fegyházas elítéltként a nyolcvanas évek magyar börtöneiben élni. D. hatvanas életéveinek elején járó férfi, összesen kilenc esztendőt és nyolc hónapot töltött börtönben. Először 1972-ben került be garázdaság, pontosabban kocsmai verekedés miatt, a szabadulása után pedig rögtön elvitték katonának. Ezután kisebb vagyon elleni bűncselekményekért apránként kapott még négy évet, majd a nyolcvanas évek elején hét év hat hónap fegyházat halált okozó testi sértésért. Mivel bebizonyosodott, hogy önvédelemből tette, plusz jó volt a magaviselete a szabadságvesztés alatt, ez utóbbiból végül öt évet ült le.

Az utolsó ügye után először a Kozma utcai gyűjtőbe került alkoholelvonóra, mert megállapították, hogy szeszfüggősége jelentősen hozzájárult a balhéihoz. "Ott volt a börtönélet során a legjobb dolgom. Kaptam a tablettákat az ápolóktól, egész nap csak döglöttem az ágyban, és néztem a tévét." Amikor gyógyultnak nyilvánították, átvitték a szegedi Csillagbörtönbe. "Na, a Csillagban aztán már tényleg volt minden. Rablók, gyilkosok, tolvajok, nagyon szigorú őrizet mellett. Nem mozoghattunk szabadon az épületen belül, mint a fogházasok vagy a börtönbüntetésesek, csupán napi egy órát tölthettünk a folyosón vagy az udvaron, azonkívül egy alagúton át kísértek minket a munkahelyünkre. Minden elítélten volt sapka, amin látszott, hogy az illető melyik részlegen dolgozik. Munka közben sem lehetett ám csak úgy, engedély nélkül csavarogni. Amint végeztünk a melóval, visszakísértek minket, és ránk csukták a zárkaajtót."

D. szerint akkoriban uralkodott még igazán nagy szigor a büntetés-végrehajtásban. "Napközben csak a zárkában lévő hokedlikre volt szabad leülnünk, az ágyunkra nem. Olvasással, sakkozással próbáltuk múlatni az időt. Aki mégis ráült az ágyára, és az őrök észrevették, azt vitték fogdára. Ott a raboknak valóban csak kenyeret és vizet voltak kötelesek adni, cigihez pedig lehetetlen volt hozzájutni. A szabályzat megsértésétől függően tíz, húsz vagy harminc nap lehetett a büntetés ideje, erről a börtönparancsnok döntött. Mire egy rab kijött a fogdából, nyolc-tíz kilóval volt könnyebb, mint amikor bement."

Nem véletlenül voltak a börtönőrök rendkívül elővigyázatosak. "A Csillagban az Alföldi Bútorgyárnak dolgoztunk, és egyszer az egyik kárpitos elítélt összeveszett valamin az őrrel. A smasszert is és az épp jelenlevő munkáltatót is összeszurkálta. Még érvényben volt a halálbüntetés, úgyhogy végül felakasztották a fickót." D. véleménye szerint az őrök között ugyanúgy sokféle ember akadt, mint a elítéltek között. "Akkoriban még nem nagyon tököltek olyasmivel, hogy csak látható nyom nélkül szabad megütni a rabokat. Ha valaki kezet mert emelni egy smasszerre, akkor kegyetlenül megverték az illetőt, de attól sem ijedtek meg, hogy esetleg túlzásba esnek, és 'fekete zsákot' kell rendelniük. Amikor éjszaka nyílt a zárkaajtó, és bejöttek rajta az őrök, csak épp egyiküket sem ismertük fel, mert símaszkban voltak, akkor minden zárkalakó tudta, hogy nem sok jóra lehet számítani." Az őrökkel fenntartott barátságos kapcsolat viszont előnyöket jelentett. "Az a kevés rab, aki jó viszonyban volt a smasszerekkel, könnyedén szerzett bent is alkoholt és gyógyszert. Írnokok, könyvtárosok, szakácsok - őket neveztük a sleppnek, a kivételezetteknek." 

Televízió már akkor is volt a börtönökben, de ki kellett érdemelni. "Egy zárka kaphatott tévét például egy hétre, ha jó volt a lakók magaviselete, vagy kiengedtek minket a folyosóra, és ott nézhettük. Alapvetően viszont csak a börtönrádiót hallgathattuk, amiben a börtönszabályzat gyakori ismétlése mellett zenét adtak." Hittanra akkoriban még nem járhattak az elítéltek, hiszen a vallás kifejezetten nemkívánatos dolog volt. "Aki akart, az járhatott iskolába, hogy meglegyen neki a nyolc osztály, mert odakint sokan nem végezték el. A könyvtárat is használhattuk, persze akadt olyan hülye, aki cigit tekert a kikölcsönzött könyv lapjaiból, valaki meg a saját vádiratát szívta el. Egyébként emlékszem, hogy a legtöbbünknek Tisza dohánya volt." Ahogy manapság, úgy a nyolcvanas években is minden elítélt "csencselt". Aki dolgozott, az keresett némi pénzt, és így könnyebben is tudott csereberélni.

"Kialakultak a börtön kasztjai, zárkán kívül és zárkán belül egyaránt. Csupán be kellett tartani a játékszabályokat, és akkor nem volt semmi gond." Természetesen néha verekedések törtek ki a rabok között. "Egyszer engem is megvertek a saját zárkatársaim, pusztán azért, mert szóba álltam egy olyan rabbal, akivel nem kellett volna. Nem tudtam, hogy az illető gyerekgyilkos - a hasonló elítélteket, nemi erőszaktevőket, fajtalankodókat pedig kiközösítik a többiek. Csak pár szót beszéltem vele, erre engem akartak agyonverni." Az őrség D. szerint többször tétlenül nézte végig, ahogy lépcsőn fölfelé menet elgáncsolják, majd szép sorban megtapossák az illetőt, akit végül szintén halálra ítéltek. "Akadtak odabent homoszexuálisok is, de a rabok nagyobbik része megvetette őket, az őrök pedig akkoriban szigorúan büntették az ilyesmit. Voltak igazi 'házaspárok' közöttük, de volt olyan elítélt is, aki csupán cigiért nyújtott szolgáltatásokat. Nem sok helyszínt választhattak a nemi életükhöz: a zárkában és a munkahelyen csinálták."

Előfordult, hogy valakinek az ép elméje mondta fel a szolgálatot. "Időnként teljesen bekattant valaki, és tört-zúzott, nekiment a többi rabnak és az őröknek. Miután jól helybenhagyták, az ilyeneket átszállították szépen az elítéltek elmeosztályára, a Kozma utcai IMEI-be (Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet). Kaptak a dokiktól valami kellemes koktélt, amitől hibernációszerű állapotba kerültek, aztán amikor javult az állapotuk, újra átküldték őket a börtönbe. Persze ott meg már hiányzott nekik a gyógyszer, szóval sokan megint csináltak valami balhét, csak hogy visszakerülhessenek."

A nyolcvanas évek közepén D.-t átvitték Sándorházára. "Az egész jó kis börtön volt, legalábbis számomra. Ott már hagytak az épületen belül csavarogni. Hentes az eredeti szakmám, és a konyhán dolgozhattam. Sikerült kedvezményezett helyzetbe kerülnöm, a szeszhez is hozzáfértem, persze csak óvatosan. Ha külön megfőztük a smasszereknek a kedvenc kajájukat, akkor nagyon jó viszonyt lehetett velük kialakítani. Konyhásként a fiatalabb őrökkel már simán mertünk szemtelenkedni is, persze semmiképpen sem a többi rab előtt."

A szabadságvesztés utolsó százharminc napját D. Baracskán ülte le. "Ez a börtön arról híres, hogy a Kádár-rendszerben tele volt Jehova tanúival. A katonai szolgálat megtagadásáért akkor még három év letöltendő járt, ők meg ugye nem fogtak fegyvert. Az őrök már a Biblia tulajdonlását is súlyosan büntették, de ezek a rabok nem adták fel könnyen. Én kifejezetten rossz viszonyban voltam velük. A 'rendes' elítélteket, a zsiványokat utálták, csak a saját fajtájukkal voltak emberségesek, viszont mégis állandóan meg akartak minket téríteni. Nem túl meglepő, hogy amikor például a tévészobában egy csinos nő tűnt fel a képernyőn, ők meg vadul kereszteket hánytak a láttára, akkor az egyik rabtársam maszturbálni kezdett, csak hogy még jobban felháborítsa őket."

D. szerint, bár keményebb viszonyok uralkodtak a múlt rendszer börtöneiben, és sok volt a visszaeső elítélt, mégis könnyebb dolga volt a raboknak a szabadulás után. "Valaki ötödször járt ott, csak az alatt az idő alatt, amíg én bent voltam. Volt olyan is, aki kiszabadult, de három nap múlva megint a sitten találta magát. Az az igazság, hogy akik viszont elhatározták magukat, és komolyan akartak viselkedni odakint, azoknak a nyolcvan százaléka nem került vissza. Persze akkor még voltak munkahelyek a szabadulóknak, de most? Még annyi lehetőség sincs a beilleszkedésre, mint régen."

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások