Lélek

Jaj, semmi sem jó!

3998

Barátnőm nyúzott. Kérdezem „Mi a baj?”,„Semmi különös, majd egyszer talán elmondom”. Nézem kívülről. Belegondolok az életébe, és azt látom, hogy van egy frankó munkahelye, ahol van lehetősége a kreativitásra, csapatmunka is akad elég, elismerés is van, akik használják a munkáját, ők is elégedettek, közepesen jó fizetése van, nincsenek mindennapi megélhetési problémái. Van lakása, fedél a feje felett, a sajátja, persze van rezsije, de azért tud venni havonta egy-két göncöt magának, nem kell spórolni a sminkkészletre. Párja dolgos, családot alapítani készülnek épp. A csaj épp terveket szövöget az esküvői ruhával kapcsolatban, részletekben ő dönt. Otthon is minden rendben, jó a szex, rendszeresen megkívánják egymást. Sok-sok év után végre az anyjával kapcsolatos konfliktusokat is elrendezte magában. Szóval minden klappol. Erre mondják azt, hogy irigylésre méltó. Nincs semmi gond! Ha megkérdezi egy rég nem látott ismerős, hogy "Hogy vagy?", a válasz evidens: „Minden nagyon remek!” Tényleg és már sorolja is a sikeres pontjait az életének. De akkor mégis miért van az, hogy komor fellegek úsznak el néha a szeme előtt? 

fotó: Pénzes Kristóf

Aztán ott a szomszéd srác, aki épp a legutóbbi szakítását dolgozza fel, mégis jól van, bár a vakbelét  most kellett kiszedni. Becsövezték, borzalmas sztorija van, mégis jól van! Mesélte, hogy az exe igazából nem ért el semmi, semmiben sem kiemelkedő, olyan közepes az élete, nincs sok pénze, nincsenek nagy hegyek és völgyek az életében, mindig minden pont úgy jó, ahogy van. Ha valamiben nem érzi jól magát, hát odébbáll. Nem elégedetlen, mindig úgy jó, ahogy van. Hogy csinálja? Pszichológus szerint minél kevesebbje van az embernek, annál inkább becsüli azt a keveset. Ez logikusnak is tűnhet, hiszen minél több dolgot halmozunk fel, annál több aggódni valónk van, hogy elveszíthetjük. És nem csak az anyagi javakra gondolok. Nem gondolom, hogy a pénz boldogít. Bár ezen pszichológusok, filozófusok, szociológusok ezrei agyaltak már és nem jutottak igen, boldogít, vagy nem, nem boldogít eredményre, de szerintem nem. Legfeljebb opcionálisan kitágítja az életterünket, lehetőségeinket. 

Néhány éve a Woodrow-i egyetemen végeztek egy kutatást, ahol azt vizsgálták, hogy miként hat a pénz a boldogságunkra, és az derült ki, hogy akik kevésbé tudatosan, kezeli a pénzét, nem takarít meg, csak él, annyiból amennyi van, sokkal boldogabb, kevésbé stresszel, aggodalmaskodik. Az emberi boldogság terén végzett úttörő jellegű munkáiban Kahneman is azt állapította meg, hogy az elégedettség nem szükségszerűen növekszik együtt az anyagi helyzet javulásával. Tehát a pénzt hagyhatjuk is!

Elégedetlenségünk oka, mi magunk vagyunk, mert vágyaink vannak, amelyeket, ha nem érünk el csalódottak vagyunk, félelmeink vannak, megfelelési kényszerünk, önhittségünk, ezek mind abban gátolnak, hogy megérezzük időről időre a boldogságot. Nem, nem az örömöt, mert az öröm, az egy rövid, bár intenzív érzet, de az nem boldogság. A boldogság épp olyan állandósult élmény, mint a boldogtalanság. Ez a lelkünk állapota, nem egy folyamatosan érzékelt esemény a lelkünkben, tudatunkban. Mégis mi lehet az oka annak, hogy mindig találunk valamit az életünkben, ami miatt aggódhatunk, amin agyalhatunk, ami "lehúz" minket? Hogy lehet elérni az áldott kiegyensúlyozottság állapotát? hiszen a mindennapok szépek, vannak sikerek, kudarcok, öröm és szomorúság, minden mi együtt jár az életünkkel.

De mi lesz akkor, ha elégedettek leszünk? Nem zavar minket semmi? Nem lesz hiányérzetünk? Nem lesznek félelmekkel teli pillanatok? Nem lesznek vágyak, célok? Mindent elfogadunk olyannak amilyen éppen? Vágyott állapot ez? Mert mit hoz az elégedettség? Ha a felsoroltak mindegyikét, akkor mi fog motiválni az életre, a változásra? Az elégedettség lényege, hogy nem kell már semmi, semmi változás, hogy történjen bármi is. Szóval, azt hiszem jó, hogy elégedetlenek vagyunk, mert ez mozgat minket, így tudok jobbá, rosszabbá tenni dolgokat. És persze, hogy találtam egy borzasztó szép verset Linda Dillow könyvében, melynek címe Akinél a szív lecsendesül:

“Tavasz volt, de én a nyarat vártam;
a meleget, a patakok hűs vizét.
Nyár volt, de én az őszt vártam;
a színes leveleket, és a hűvös, száraz levegőt.
Ősz volt, de én a telet vártam;
a ropogós havat, és a karácsony örömét.
Eljött a tél, de én a tavaszt vártam,
a rügyfakadást, a nap melegét.
Gyermek voltam, de felnőtt akartam lenni;
szabad és önálló.
Húsz éves voltam, de harminc akartam lenni,
érett és sokat ismerő.
Középkorú voltam, de húszéves akartam lenni;
ifjú és szabadlelkű.
Nyugdíjas lettem, de középkorú akartam lenni;
tevékeny élettel.
Életem elmúlt, és sohasem kaptam meg, amit akartam.”

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások