Lélek

Te vagy a börtönöm

3983

Ha épp nincs olyan ember körülöttünk, akibe szerelmesek lehetnénk, hihetetlen hiányérzetünk lehet. Keresgélünk, ismerkedünk, várjuk a csodát, aztán vannak időszakok, amikor már teljes lemondásba menekülünk, csak ne frusztráljon már az érzés, hogy nincs érzés! Aztán egyszer csak, amikor már tényleg abszolút nem számítunk rá, beüt a mennykő. Találkozunk valakivel, aki levesz a lábunkról, nincsenek játszmák, szerelem van, harmónia, randevúk tömkelege, mindig együtt vagyunk, majd elérkezünk oda, hogy összekötjük az életünket. Izgalmas időszak ez, udvarlás, kedves randevúk, szex és még több szex, majd lakás keresgélés, tervezgetés, összeköltözés, együttélés, mindennapok, számlák, meló, stressz, pénz, szokások, hobbik, összeegyeztetések, kompromisszumok, konfliktusok, drámák, kérdések.

Mostanában sokat foglalkozom azzal a kérdéssel, hogy vajon a boldog párkapcsolat egyenes folyománya a szabadság elvesztése? Normális érzés az, ha néha ránk tör a menekülhetnénk? Egyáltalán normális dolog egy csomó mindent feláldozni azért, hogy párkapcsolatban, a társadalom által normálisnak vélt párkapcsolatban éljünk? Persze nem néhány hónap után jelentkeznek ezek a gyötrő kérdések. Hosszú évek, rengeteg hétköznap telik el addig, míg az ember néha úgy érzi, elég volt. Könnyebb volt, míg szabad voltam, független. Rengeteg kérdés, kétség, félelem jelenhet meg bennünk, mielőtt a végleges igent kimondjuk, úgy döntünk, hogy egy életre összekötjük az életünket valakivel. Igyekszünk jól csinálni, alkalmazkodni, néha megpróbálunk nyomást gyakorolni a másikra, versengünk, erőt próbálunk. Néha kifejezetten fojtogató tud lenni, amit a másik elvár, amit teljesíteni kell, igen kell, különben vége a békének. Nem egy olyan pajtásom van, akik kizárólag a párjukkal tudnak megjelenni egy-egy baráti csevejen, ha nem is ugyanannál az asztalnál ül a szerelme, de ott van, ahol mi és néha odajön, puszil, odébbáll, de jelzik, hogy mi bizony együtt vagyunk. Nem mondom, hogy nem fordulhat elő, hogy ugyanazon a szórakozóhelyen töltsük el a szabadidőnket, külön, de mégis együtt, viszont ne kelljen már azt figyelni, hogy mikor jelenik meg a delikvens és jaj, nehogy olyan témában legyünk éppen, ami rá egyáltalán nem tartozik. Pszichológus szerint a párkapcsolatok nagyon sok esetben mennek azért tönkre, mert az egyik vagy a másik fél nem ad bizalmat a társának, és nem engedi szabadon cselekedni, állandó balhék vannak, ha nélküle akar elmenni bulizni, vagy épp egy kicsit egyedül akar lenni, mert hiába is vagyunk társas lények, néha csak úgy önmagunkkal lenni is jó, szükséges.

Mi is volt, amíg nem volt ő? Mindennapok, akárcsak most, csak épp nem kellett időre odaérnünk, senki nem kérdezte, hogy hova megyünk munka után, mikor érkezünk haza és mi lesz a vacsora, nem kellett mindennap ugyanazokra kérdésekre válaszolni, nem kellett időről időre ugyanazokkal a problémákkal szembe nézni, minden más volt. Ami baromi izgalmas, főleg egy párkapcsolat biztonságos, kényelmes pehelypaplanjai közül visszatekintve, az. És a párkapcsolat, amikor már tuti minden, és látjuk, hogy a tervek azonosak, az út is egy irányba megy, hát bizony nagyon be lehet ijedni attól, hogy akkor most ez egy kispolgári lét, amire épp berendezkedünk? Mi ez a fojtogató érzés, amit semmi más nem generál mint, hogy el kell tudni számolnunk az időnkkel.

A legnagyobb félelmem, hogy az életünk kispolgári lesz. Reggel meló, este hazafelé telepakoljuk a cekkert, főzés, mosás, takarítás, lehet egy-két gyerek, aztán reggel megint meló és minden megy ugyanúgy, szökő évente egy-egy dugás, aztán lassan már az sem, de hát a szex az jó, és jönnek a szeretők. Néha egy-egy hatalmas dráma, lelkiismeret furdalás, egymás idegeinek a felőrlése. Vagy lehet ezt másként is? Van fényes jövő? Egészen az aranylakodalomig? Megszeretjük egymást, vagyunk ilyenek, vagy olyanok, és nem kell feltétlenül ráunni, hogy minden áldott nap ugyanaz a figura néz vissza, amikor felébredünk?Érezhetjük a szabadságot függetlenül attól, hogy mi most már tényleg együtt, örökre? Van egy barátom, aki sokat példálózik dalszövegekkel, nos ide illik a Kiscsillag Szomszéd című dala is:

Nem akarom végig nézni
Hogy elkopik az asztal
Hogy elfordulsz az ágyon
Hogy esszük a krumplit a szafttal

Sokan félünk a szürkeségtől, a hétköznapok lassú gyilkosságától. Mit tehetünk, hogy ne süllyedjünk a kispolgári létbe, vagy mit tehetünk, ha nekünk ez tényleg nem kell?! Amikor még nincs kapcsolatunk, szerelem, konzervált párkapcsolatunk, jól elvagyunk, mégis vágyunk rá, aztán mikor ott van hajlamosak vagyunk megbolondulni, jó másfél évre le is foglal ez minket. Azt mondják ugyanis a nagyokosok, hogy a szerelem érzése - amit kizárólag az agyunk generál -, megközelítőleg ennyi ideig termeli azt a hormont, ami kicsapja a biztosítékot. Utána jönnének a szürke hétköznapok? Amikor azt kezdjük el érezni, hogy jaj, ne most hadd menjek el néhány napra egyedül, érezni akarom, hogy hiányzik. Amikor nem akarsz házimunkázni, amikor ő nem akar romantikázni, inkább lövöldözne a paintball pályán a barátaival, majd berúgna eszméletlenül, és az sem lenne baj, ha másnap délben érne csak haza, eközben te elmennél vidékre, olvasgatni, vagy épp ájultra mókáznád magad a régi haverokkal. Miért érezzük időről, időre azt, hogy szabadok akarunk lenni? Paul Géraldy Szerelem című művében azt mondja, hogy "A szerelmed elmúlt. Minden elmúlik! Minden véget ér. Hogy jól vagy rosszul végződik: mindegy. Szeretni - rendben van. Nem szeretni többé - ez is rendben van. Nem érzed, mily szabad most a tér körülötted? A szerelem börtön volt! Az élet nagyobb, mint a szerelem. Az élet célja nem a szerelem. Cél nincs. A cél: az út." Ezzel semmi mást nem mond Géraldy, hogy legyen egy élettervünk, ami független, attól, hogy házasodni akarunk, és főleg attól, hogy egy bizonyos emberhez akarjunk hozzámenni. Ez a terv vonatkozzon saját egzisztenciális, lelki, és spirituális önmegvalósításunkra, amellyel meg tudjuk őrizni a szabadságunkat. Ha megvannak az életünknek azon pontjai, amelyek megmutatják a saját érdeklődésünket, a saját értékeinket, a képességeinket, azt az utat, amelyet be akarunk járni, és ezekhez tartjuk magunkat, akkor elkerülhetjük az érzelmi rabszolgaságot, megőrizhetjük a szabadságunkat. Persze ehhez feltétlenül partnerre van szükségünk, aki szintén rendben van önmagával, akinek a bizalma határtalan, és saját magán kívül minket is individuumnak tekint, nem egy pár egyik tagjának. 

Hogy mire is gondolok konkrétan? Vannak olyan tipikusnak mondható helyzetek, amelyeket sok pár nagyon nehezen kezel. Legyen ez mondjuk egy szerelmes pár egyik tagjának hosszabb külföldön tartózkodása, amikor a saját álmait akarja megvalósítani, és ezt a másik nélkül teszi, elmegy mondjuk fél évre Brüsszelbe, vagy az ausztrál bennszülöttek közé, didgeridoozni tanulni. Ilyenkor nagyon sokan úgy érzik, hogy elveszítik a másikat holott, ha egy kapcsolat két tagja érett arra a viszonyra, akkor elveszítésről semmiképpen nincsen szó. A legfontosabb, hogy magunkkal legyünk annyira tisztába, hogy képesek legyünk örülni a másik álmainak a megvalósításának, még akkor is, ha abban a szakaszban épp nem vagyunk benne. Ha folyton folyvást a másikon lógunk, óhatatlanul és törvényszerűen feltámad a szabadságvágy abban a személyben, aki korlátozva, ellenőrizve, számon kérve érzi magát. A fojtogatás meghozza az eltávolodást, minél inkább szorítunk valakit, az annál inkább menekülne, ez egy teljesen természetes reakció az embereknél. Nehéz közel lennünk a másikhoz úgy, hogy ő a függetlenségét is meg tudja őrizni. Olyan ez, mint a tánc, egymás mellett lenni, de nem rátaposni a másikra. Nehéz? Amennyiben rendben vagyunk önmagunkkal, ismerjük, szeretjük magunkat, akkor fel sem kell, hogy merüljön bennük, hogy a másikat láncra kell verni, hiszen tudjuk, hogy ott marad a közelünkben, mellettünk, társként.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások