Közösség

A teljes kiábrándultság

3989

"Manapság az emberi lények, tömeges formájukban, iszonyú étvágyat mutatnak az úgynevezett 'valóság' iránt, legyen az egy valóságshow vagy egy izzadságszagú regény, ami gyenge dokumentarista műnek hat, vagy szerencsésebb esetben élménybeszámolók, életrajzok és igaz történetek elmondása, melyek átveszik az egykor a képzeletnek fenntartott helyet.
E jelenség a belső élet, a fennköltség, a költőiség, a szemlélődés, az anyagtalan jelenségek sötét jövőjét jelzi."
- Jeanette Winterson: Teher -

Hogy mit gondolok az Intim fejlövés című díjnyertes alkotásról, lehetne mellékes is, ideboríthatnék egy alapos lehúzást, de ha másra nem, hát arra jó volt, hogy felismerjem, mi is az alapvető baj mostanában. Fojtogatja egy ideje a torkom a gondolat, de kimondani nem bírtam, nem állt össze a kép. Közben milyen csodaszép is az élet: ahogy megfogalmazom magamnak, másnap délben a frissen kinyitott könyv lapjain is ott áll mindez feketén-fehéren. De nem könnyítette meg a helyzetem a sors, megvárta, míg belátom és felismerem, s akkor küldött visszaigazolást. Miről is beszélek?

A nyitó idézetet értjük, de nézzük meg bővebben. A különféle művészeti ágak, a regények, az eposzok, a filmek, a zene, a képzőművészet, a festészet - függetlenül attól, hogy sok esetben vallási kötődésből sarjadtak -, évszázadok, évezredek óta képzik le nekünk a világot egyfajta absztrakt, gyönyörködtető, meseszerű formában. Minden az életre, a minket körülvevő világra reflektál, hisz ez az általunk ismert közeg, ami ezen kívül esik, az nem létezik a kollektív tudatban. De az említett művészeti ágak produktumai jellemzően kiragadnak bennünket, elsodornak, elringatnak, egy párhuzamos univerzumba repítenek, gondolkodtatnak, formálnak, gyönyörködtetnek. Nincs annál jobb, mint amikor egy könyvet letenni sem bírunk, s alig várjuk, megint belemerülhessünk annak képzeletbeli világába. Közben lódul a fantázia, egyre ízlelgeti a kapott világot, egyre színezi magának, miközben az ész átrágja, emészti, a szív felfalja, magáévá teszi.

Vagy vegyünk egy filmet, ami úgy elvarázsol, hogy egyre körötte forognak gondolataink. Egy kép, amibe belefeledkezünk, ami olykor könnyet csal szemünkbe, a zenéről nem is beszélve, ami utaztat, s talán nem létező érzeteket vált ki belőlünk. Kellenek a mesék, kellenek a mindennapokból kiragadó intellektuális és érzelmi stimulációk, különben mi marad?

És pont ezt látjuk a vásznon, ami a mesealakok, a meseszálak (legyenek azok akár mitológiaiak, akár valóságosak) hiányában marad: saját kiüresedett életünk lecsupaszított, ócska, undort keltő, unalmas vázát. Az Intim fejlövés annak a magyar filmes divatnak újabb képviselője, ami semmit nem tud mondani nekünk, csak azt, ami van. És azt is ócskán, klisékkel teli, úgy, hogy se elgondolkodni, se kiábrándulni nem vagyok képes, csak mérhetetlenül unom. A mai magyar filmek nagy része sajnos semmi mást nem tesz, mint szolgaian tükrözi, lemásolja az amúgy sem szívderítő valóságot. Persze sikerült társadalomkritikus filmet húsbavágóan jól is megvalósítani már, de ahhoz azért ennél sokkal de sokkal több kell. Ha a forgatókönyvvel annyit dolgozunk, hogy mindnyájunk környezetének kétségbeejtő darabjait egy erőltetett és modoros húzással egy sztiptízbárban egyesítjük, akkor egy másik oldalon valami nagyon nagyot kellene letenni az asztalra. Ez nem sikerült.

És ez mostanában igen keveseknek sikerül, ám mégis díjakat adunk, interjúkat olvasunk az alkotókkal, hallgatjuk, ahogy a mozi közönsége jól mulat, és közben szomorúan gondolkozunk. Rothadt egy világ ez, bizony, ömlik ránk mindenhonnan a szenny, a mocsok, a földhözragadt bajok áradata, a pénzközpontúság, a szexuális bénázás, a nagy értékvákuumban való pillanatnyi örömök keresése. De nem pont ilyenkor kéne mesébe ringatni bennünket? Hisz mi marad nekünk, tényleg mi marad, ha már erről is lemondunk?

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások