Szépség

Az ember színe sárga

3922

Naponta megdöbbenve nézem munkába tekerve, hogy a Margit-sziget idilli partjainál vagy a rakparti szennyvízbeömlők mellett emberek vörösre égettetik magukat az elviselhetetlenül erős nappal. A napozás kora végérvényesen lejárt, felejtsük el romantikus gyermekkorunka, mikor étcsokira sültünk márciustól szeptemberig a szabadban. Gyerekekre 2000 faktor, ránk 300 elég lesz. Egy Ausztráliában élő barátom egyszer azt mondta, csak az nem hiszi el, hogy van bőrrák, aki még nem járt ott, és nem látta a konkrétan hiányzó arcú embereket, a ráktól leoperált végtagokat és a szörnyű pusztítást, amit a nap végzett.

Ezt tehát elfelejtettük ugye (ugye?) és szoliba sem szívesen járunk már, hisz az szinte ugyanaz pepitában, így marad az arisztokratikusan fehér bőr vagy az önbarnító kencék, miknek piaci részesedése soha nem gondolt magaslatokba röpült az elmúlt évek során. Amerikai adatok alapján úgy tűnik, négy év alatt megnégyszereződött a bevétel, 2003-ban még "csak" ötvenhárom millió dollárt, míg 2008-ban már kétszáz milliót költöttek a színesedni vágyó nők és férfiak.

Megérne az is egy eszmefuttatást, hogy vajon mikor fordul megint egyet a világ, mikor lesz az idealizált szín ismét a természetes fehér (nem úúúgy értem), nem a napon aszalt. Egykor a barnaságot a kétkezi munkások színével azonosították, hisz az úrinép tehette csak meg, hogy a tikkasztó déli órákat a napernyő alatt töltse limonádét szürcsölgetve. Ám elérkezett az a történelmi pillanat, mikor Coco Chanel aranybarnára sülve jelent meg egy tengeri kikapcsolódás után 1923-ban. Innentől kezdve a napbarnított bőr szépen lassan egyenlővé vált az egészséggel, a fittséggel, s az élet élvezetével, a szabadsággal. A nők egyre többet mutattak magukból, s az egyre barnább lett. Korábban legfeljebb egészségügyi okokból tartózkodtak az emberek a napon - kivéve a már emlegetett munkásosztályt -, többek között az aknét vagy a tuberkulózist gyógyították így, de a fordulattal az egészség egyenlő lett a barnasággal.

Ez pedig a mai napig így van, ha nyáron fehér vagy, mindenki azt kérdezi, mi bajod. Miközben semmi, az embernek ilyen színe van, ha nem feszít órákat a strandon izzadva. Csakhogy közben tönkretettük a Földet, így a nap mára ellenség lett, veszélyforrás, égető, rákkeltő valami. És ebben az átmeneti állapotban törhettek előre a barnító kencék, spray-k és szalonok, mikor a barnaság még kelendő, de a következmények már ismertek. Ezek a krémek az úgynevezett dihidroxiacetonnak (DHA) köszönhetően érik el a hatást, ez a cukorszármazék a bőrfelszíni sejteket festi meg. A szín ezét nem tartós, és ezért más, mint a hagyományos barnaság. És ez a más - lássuk be, legtöbbször furcsa. Sőt, azt is kimondhatjuk, nem ritkán konkrétan narancssárga.

Hogy hogy kell helyesen használni, már megbeszéltük, de arról még nem értekeztünk, hogy az önbarnításra ugyanúgy rá lehet kattanni, mint bármi másra. Lassan megjelente a barnítófüggők, akik a napozásfüggőkkel ellentétben nem pecsenyepiros képpel, hanem okkersárga pofival rohangásznak, ám a mértéket ugyanúgy nem ismerik. Nem látják, hogy színűk természetellenes, mesterséges, s hogy környezetük viccesnek és nem vonzónak találja megjelenésüket. A szépészeti túlkapás tipikus esete ez, s ily módon ugyanaz igaz itt, is mint máshol: a mértékben rejlik a lényeg. Egy pici szín, ami még nem fordul át a répába sokaknak jól állhat, kiváltképp, ha elég türelmesek és ügyesek ahhoz, hogy ne legyenek se csíkosak, se foltosak, hogy ujjuk és körmük se legyen sárga. A gond csak az, hogy egy erősebb vakarózás is eltűnteti a műszínt, a törölközésről nem is beszélve. Arról meg pláne nem, hogy maga a törölköző és az összes fehér cucc mehet a kukába, ha műbarna vagy. Már az is jó kérdés, hogy nem abszurd-e az egész testünket festeni, de az még érdekesebb, hogy vajon mennyi ideig düböröghet még az okkerdivat.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások