Közösség

A lakásom az enyém

3915

Évek óta figyelem, ahogy az emberek élik ezt a vendégségesdit. Átmennek a másikhoz, aztán ők adnak vacsorát, felhívják a barátnőiket magukhoz, sőt, a legtöbben szinte mindenkit szívesen látnak hajlékukban egy röpke látogatásra. Irigykedve szemlélem ezt az egészet, mert nálam valami nagyon rosszul van bekötve. Nem tudok visszaemlékezni olyan esetre, amikor valakit meginvitáltam az otthonomba. Persze ennek olyan oka is lehet, hogy az utóbbi években otthonom sem nagyon volt, de azért laktam itt-ott természetesen, így valahova mindig lett volna felhívni a barátokat. De sosem tettem, és ezt többnyire tudják rólam, s tiszteletben is tartják.

Bárhol szívesen találkozom egyébként a barátaimmal, szívesen járok vendégségbe is, de hogy hozzám valaki feljöjjön, na az kizárt. Nehezen tudnám elmondani, hogy mi ezzel a bajom, viszont számos indokot vagyok képes felsorakoztatni, hogy éppen miért nem alkalmas a vendégvárás: ez az albérlet nagyon rossz, jobb ha senki nem látja. Vagy: mivel még nem vettem kanapét, sehova nem tudom leültetni az embereket, úgyhogy majd ha meglesz. Vagy: senkitől nem várhatom el, hogy fölmásszon öt emeletet lift nélkül egy cselédlépcsőn. Esetleg: rendetlenség van. És persze: mi van, ha nem lesznek megelégedve az étellel/itallal/vendéglátással.

A valós okokon már sokat gondolkoztam, ott van többek között az is, hogy még soha nem volt olyan otthonom, amivel olyan szinten önazonos lettem volna, hogy bátran vállaltam volna, igen, ez vagyok én. Emellett pedig van egy olyan bizarr érzésem is, hogy az otthonom annyira intim, hogy képtelen vagyok oda bárkit is beengedni. Valójában nem tudom, hogy ez a környezetemben visszatetszést kelt vagy elfogadnak bogarasnak, de tény, hogy amióta az eszemet tudom, így megy ez.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások