Közösség

Pop vagy underground?

3911

Előfordult már veled, hogy megszerettél egy zenekart, vagy akár csak egy különleges ruhadarabot, amit korábban rajtad kívül szinte senki sem ismert vagy hordott a környezetedben, majd amikor hirtelen népszerű lett, kellemetlenül, sőt, egyenesen sértve érezted magad? Nos, ezzel a hasonlattal lehet némileg érzékeltetni az underground és a popkultúra (avagy populáris kultúra) viszonyát, főképp azt a fordulatot, amikor ez utóbbi a divat körforgásába olvasztja az előbbi elemeit.

Legyen szó ugyanis zenéről, filmről, képzőművészetről vagy öltözködésről, az underground alapvető vonása az - miképp a szó jelentése, a "földalatti" is mutatja -, hogy nem felel meg a médiában, a tömegkultúrában aktuálisan elfogadott trend(ek)nek, azaz a mainstreamnek (jelentése: fősodor, főáramlat), hanem annak alternatíváját nyújtja, sőt, gyakran egyenesen azzal szemben határozza meg magát, így sokszor kifejezetten haladó szellemű. A dolgot bonyolítja, hogy a mainstream gyakran táplálkozik az underground irányzatokból: ami tegnap még létező, ám sokak előtt ismeretlen jelenség volt, és kiszorult a tömegkommunikáció csatornáiból - például egy kis csoportosulás tagjai éjszakánként flitteres malacálarcokat hordtak magukon -, az ma már egy csapásra kifejezetten populáris azaz népszerű lesz - és akarva-akaratlanul mindenhol flitteres malacálarcokba ütközünk az utcán. 

A példánál maradva: tegyük fel, hogy az említett csoporttagok a disznóvágások elleni tiltakozásul hordták magukon a maszkot, ám amikor a jelenség bekerül a divat fősodrába, a flitteres malacálarcot viselő tömegeknek már fogalmuk sem lesz a csoport eredeti célkitűzéseiről, csupán jópofának tartják a disznófejet. Nos, az underground mozgalmak épp ilyen okok miatt szokták a kommersz termékekre épülő popipart azzal vádolni, hogy többnyire csak a felszínt, a külsődleges jegyeket (legyen az ruha- és hajviselet, beszédstílus, zenei forma) szippantja magába pénzcsinálás céljából, az adott underground irányzat szellemiségét, ideológiáját és értékrendjét nem, így végső soron elsekélyesíti, kiárusítja, hitelteleníti azt.

Mint látni fogjuk, elsősorban a spontán kifejlődő ifjúsági szubkultúrák és az underground szinonimájaként is használatos ellenkultúra elemeiről van szó - felvetődik viszont a kérdés, hogy nem keveredhet-e egy eszme is könnyedén a divat hullámai közé, szintén az eladási mutatók fellendülését szolgálva? Vagy épp: nem zárja-e vaskos falak mögé társadalmi üzeneteit az ellenkultúra, ha mereven elzárkózik a mainstream csatornáitól? Egyáltalán: mennyire választható még el élesen az underground és a popkultúra fogalma?

Szubkultúra és ellenkultúra

A szubkultúra kifejezést ("kultúra alatti") az ötvenes évek szociológiai/antropológiai kutatásainak során kezdték szélesebb körben alkalmazni Angliában: az agressziót és a devianciát (az össztársadalmi normáktól való eltérést vagy azok szándékos megsértését jelentette akkor) vizsgálták, és végül a társadalmi osztályok eltérő kulturális kódjainak összeütközésére vezették vissza a jelenséget. Abból indultak ki, hogy a kulturálisan meghatározott célok valamint eme célok elérésének előírt, törvényes módjai eltérhetnek egymástól, ami feszültséget kelthet az egyénben. (Például egy bányászcsalád gyermeke nem tud feltétlenül azonosulni a középosztály értékeivel, amelyeket már az iskolában követnie kéne a felemelkedés érdekében, vagy épp azonosul velük, ám az elérésükhöz nincsenek meg a megfelelő eszközei.) Ennek a feszültségnek, meghasonlottságnak a feloldásához több út is vezethet; a két szélsőséges példa szerint a konformista személy a célokhoz és az előírt elérési módokhoz egyaránt alkalmazkodik, míg egy nonkonformista vagy deviáns egyén mindkettőt elutasítja, és új célokat valamint új módokat jelöl ki helyettük.

A kutatók végül a társadalmi osztályok és az egymástól eltérő érték-, norma- és hiedelemrendszerek (szubkultúrák) alapján vizsgálódtak, érdeklődésük középpontjába lassan a fiatalkori bandabűnözés és általában az ifjúsági csoportok kerültek. A hatvanas években arra következtettek, hogy a fiatalokra nézvést a társadalmi osztályok közötti összecsapás már főként a külsőségekben, az öltözködésben és a hajviseletben, a sajátos jelrendszerben nyilvánul meg. Egy szubkultúra tagjainak közös pontja tulajdonképpen a szabadidő eltöltésének módja, a divat, a fogyasztás pedig már az önmegvalósítás és a többi csoporttól való elhatárolódás eszköze. A szubkultúrák, bár részben osztják annak alapjait, a mainstream kultúráétól eltérő jelrendszereket teremtenek, amelyek már a puszta létükkel is megkérdőjelezik az előbbi egyeduralmát (az viszont segítségükkel jelölheti ki saját határait, illetve megpróbálhatja a hierarchiájába illeszteni őket).

Az ellenkultúra ("contra-culture", később "counter-culture") szót pedig egy Yinger nevű szociológus használta először 1960-ban. Konkrétan ezt a kifejezést szánta a bűnözői csoportok jelölésére: ellenkultúráról szerinte akkor beszélhetünk, ha egy csoport legfőbb összetartó eleme nem más, mint az adott társadalmi berendezkedés teljes elutasítása. Röviden összefoglalva az ellenkultúra a "hivatalos" kultúrával szembenálló, nonkonformista szubkultúra. (Ilyen módon már az ókori cinikusok is egy underground ellenkultúra tagjai voltak.)

A mai értelmében azonban már más, konkrétabb jelenségre is alkalmazzák ezt a szót: Theodore Roszak 1969-es sikerkönyve, a The Making of Counter-Culture (kb. Ellenkultúra születik) módosította az ellenkultúra tudományos/szociológiai jelentését. A könyv végső soron a hatvanas évek polgárjogi, háborúellenes és hippi mozgalmainak kicsit megkésett programadó műve, amiben Roszak az archaikus korig visszavezetve világtörténeti jelentőségű eseménnyé akarta emelni az évtized nemzedéki konfliktusait. Szemei a tudomány megkérdőjelezhetetlenségére hivatkozó, ipari szervezetekre épülő társadalmi forma, a technokrácia (amely túlzott racionalitásával megcsonkítja az emberi érzékeket) és a vízió erőire támaszkodó, a szabadságot, a spontaneitást és a tudatban zajló forradalmat előtérbe helyező ellenkultúra küzdelmét látták. A kettő közül Roszak szerint csak az utóbbi képes valódi közösség megteremtésére, amely felszabadítja a személyiség kreatív energiáit. A hatvanas évek többek közt nyíltabb szexualitást, a keleti filozófiák, a New Age vallások vagy az ökológiai szemlélet széleskörű elterjedését hozták magukkal - az ellenkultúra kifejezést Roszak nyomán tulajdonképpen legtöbbször ennek az időszaknak sokágú és tovább hullámzó áramlataira szokás alkalmazni.

Szemben és együtt a főárammal

Visszatérve a popkultúra és az underground kölcsönhatására, az előbbi kialakulásában természetesen a tömegtermelés és a tömegkommunikáció 20. századi robbanása játszotta a fő szerepet: a nagybetűs Kulturális Javak már nem csak a társadalom felsőbb rétegei számára lettek elérhetőek, hanem az újság, a hanglemez, a rádió és a televízió révén nagy mennyiségben szivárogtak be a "hétköznapi" emberek otthonaiba is, de az öltözködés szintén jelentős változásokon ment keresztül. Témánk szempontjából a szubkultúrák és az ellenkultúra egyes elemeinek megjelenése érdekes a tömegtermelésben: az öltözködésre ilyen szempontból kiváló példa a farmer és a bőrdzseki útja a divat világában. Ezek a darabok eredetileg az amerikai „melós” fiatalok munkaruhái voltak az ötvenes években, amiket ők kényszerű különállásuk jeleként büszkén magukon felejtettek szabadidejükre. Mára ezeknek az öltözeteknek eme nyilvánvalóan megkülönböztető, "stigmatikus" jellege eltűnt: egy milliárdos férfi ugyanúgy viselhet farmert mint egy tanítónő - legfeljebb más a nadrág márkája és ára. Hasonló legenda fűződik a hetvenes években még kizárólag underground zenei műfajként működő hip-hophoz is: a rapperek híres bő és lógó gatyája állítólag azért lett emblematikus, mert amikor a műfaj egyes úttörői kijöttek a börtönből, már nagy volt rájuk a bevonuláskor még passzoló nadrág - viszont szándékosan nem vették le, így hirdetve kívülállásukat. (Ma már természetesen direkt ilyenre terveznek némely szabásmintákat.)

A szubkultúrákból a tömegkultúrába zajló ’átszivárgás’ folyamata persze a zenei szcénában is lejátszódott. Az ötvenes évek közepén robbant a könnyűzenei piacra a rock’n’roll, amely a vidéki fehér amerikaiak folkzenéje, a country és a rockabilly mellett a blues-zenéből táplálkozott - ez viszont a feketék hétköznapjait, megpróbáltatásait megéneklő "underground" népzeneként indult a 19. század végén. A fekete zenészek persze sokáig nem jelenhettek meg a rádiókban, a rock'n'roll-sztárok eleinte csakis fehérek lehettek, és a szövegeket, valamint a muzsikát is gyakran sziruposították a producerek. A sorozatgyártásra berendezkedett popkultúra kibontakozásával lassan feltűntek az első tinibálványok, majd a popikonok is.  A példák még hosszan sorolhatóak: rengeteg, többnyire az utcán született underground szubkultúra jegyei kerültek át a mainstreambe némileg megszelídített formában, eszmei hátterüktől megfosztva. A punk zenei elemei és kifejezetten divatellenes külsőségei hamarjában divatosak lettek, az említett hip-hop szubkultúra, amelynek a muzsikán kívül a breaktánc és a graffiti is szerves része (volt), mára szintén jelentős mértékben kommercializálódott, hogy a nyolcvanas évek Amerikájában létrejövő elektronikus zenei műfajt, a house-t ne is emlegessük - ez utóbbi ugyanis a homoszexuális feketék klubzenéjeként indult világhódító útjára.

A hatvanas évek ellenkultúrájának szintén számtalan eleme jutott érvényre a mainstreamben. Egyes követelései (környezetvédelem, oktatási reformok, a szexuális forradalom bizonyos tételei) élénken jelen vannak a nyugati társadalmak normarendszerében, a hippik öltözködése menthetetlenül beolvadt a divat főáramaiba, annak megállapításához pedig, hogy a keleti vallások vagy a New Age manapság mennyire underground, elég megtekinteni az "Ezotéria"-polcot egy könyvesboltban.

Ahogy a bevezetőben említettem, az egykor underground szubkultúrák "hű" képviselői állandóan ostorozzák a főáramba került társaikat, mondván, hogy elárulták az eredeti eszméket, és kizárólag az anyagi haszonszerzés érdekli őket. Nincs könnyű helyzetben viszont például az a zenei előadó sem, aki csatlakozott a szórakoztatóiparhoz és a tömegtermeléshez, de korábbi elvei még jelen vannak a dalszövegeiben: ilyenkor ugyanis a hiteltelenség vádjával kell szembesülnie. Mondhatni, örök dilemma ez: az anyagi siker és a hírnév lehetőségét sutba dobva megmaradni undergroundnak, vagy a mondanivaló széleskörű terjesztésének érdekében, de az „árulás” vádját kockáztatva engedni a popipar csábításának.

Természetesen valaki megtalálta a megoldást: a pop art-pápa Andy Warhollal karöltve David Bowie emelte művészi szintre a mainstream kultúra kritizált alapvonásait a hetvenes évek elejétől kezdve: elképzelései szerint egy sztárnak nem kell valamiféle állandó eszme vagy ideológia jegyében tevékenykednie, ellenkezőleg: a divat által felkínált lehetőségek, (akár a nemi) szerepek szüntelen váltogatásával bontakoztathatja ki valódi személyiségét. Ez tulajdonképpen némileg egybe is vág a "fogyasztás mint önmegvalósítás" szubkultúra-elméletével, no meg, ha figyelemmel kísérjük a "Légy kreatív!", a "Különbözz a többiektől, légy egyéniség!" vagy az "Élj a mának, cselekedj a cselekvésért!" parancsok előfordulását a médiában, különösen a fiataloknak szánt reklámokban, akkor azt is elmondhatjuk, hogy a Roszak által támogatott "ellenkulturális" értékrend mára szintén uralkodóvá vált a mainstreamben. A magukat  undergroundnak tartó csoportok pusztán saját függetlenségüket és a popipar "felszabadultságának" illuzórikus voltát, fogyasztói szemléletre építő nyereségvágyát hangsúlyozhatják.

A popkulturális és az underground jelenségek között furcsa oda-visszahatás érvényesül(t) tehát: egy-egy szubkultúra tagjai megbontják az addig szokásos, közmegegyezéses jelrendszert, hogy megkülönböztessék magukat - például az eredeti funkcióknak nem megfelelő módon szakadt öltönyzakót vesznek föl fehér gumicsizmához. Ideig-óráig érhetik el vele a kívánt hatást, hiszen a divat gyakorlatilag villámgyorsan képes bármit magába olvasztani, még az olyan elemeket is, amelyek alapvetően ellene irányulnak - egészen addig, míg fel nem tűnik a "földalatti ellentámadás" következő hulláma, amely nagy valószínűséggel szintén a popkultúra tengerében ül majd el.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások