Lélek

Bumm a fejbe

3855

Vannak olyan pillanatok, helyzetek, amikor az addig lusta ember kénytelen szembenézni önmagával. Fel kell tenni önmagunknak kérdéseket, amelyek őszinte megválaszolása bizony néha nagyon kínos, még önmagunk előtt is. Persze vehetünk kész kérdéseket is, mondjuk amelyeket a magazinokban találunk meg, és felelhetünk rájuk, de az nem ad hitelesebb képet, mint egy görbe tükör. Szórakozásnak, időtöltésnek remek, akárcsak egy keresztrejtvény, bár kicsit haszontalanabb, mert az legalább az agyunkat megtornáztatja. Az önismeret divatos téma, hiszen minden ember végső célja az, hogy megismerje saját magát, a világot, amelyben ő benne van és persze hogy saját viszonyait is kiismerje.

Mások

Biztos vagyok benne, hogy az önismeret nem az, amikor elmondjuk, hogy mások mit gondolnak rólunk: "Mások szépnek tartanak". Persze nagyon-nagyon fontos az, hogy a többiek reakcióiból, felénk érkező impulzusaiból, a kommunikációból kiszűrjük a személyünk felé érkező üzeneteket, legyenek azok pozitívak vagy negatívak. Hiszen a körülöttünk lévő emberek tartják a tükröt elénk, amelyben megnézhetjük önmagunkat. Nem véletlen annak a mondásnak a közkeletűvé válása, miszerint: madarat tolláról, embert barátjáról. Ha kedvesek velünk, ha keresik a társaságunkat, ha felhívnak a bajban, akkor érezzük, hogy jók vagyunk, szeretnivaló tulajdonságokkal bírunk, és megbízhatóak vagyunk. Csak arra kell ügyelni, hogy ezek a pozitív "fotók" rólunk ne takarják el a sűrű, sötét erdőt, mert bizony, mindenkiben vannak olyan területek, amelyektől meg kell szabadulni, jobbá kell tenni. Érdekes módon ezt már nehezebben mutatják meg nekünk a barátaink, sőt részt vesznek abban az álcázásban, amit mi is teszünk ilyenkor, az önmagunk által festett képen nem látunk tovább, inkább eltakarjuk a rossz oldalunkat, a barátaink meg azt mondják: "Én szeretlek, a rossz tulajdonságaiddal együtt. Fátylat mindenre!" Azt hiszem magunknak sokkal jobb az, ha folyamatosan, de legalább időről időre szembesítenek a csapnivaló oldalunkkal, nem kell leplezni, úgy tenni, mintha minden így lenne jó, mert akkor bizony hajlamossá válunk már-már tökéletesnek, de legalábbis jónak látni magunkat. 

Én, én, én

Óriás közhely, de senki nem harcol meg értünk, csak mi vagyunk erre képesek, de csak azután, ha belenéztünk a tükörbe, amihez jó adag bátorság kell. Vagy kibírjuk, amit látunk, változtatunk és továbblépünk, vagy összetörjük a tükröt és a cserepeket a szőnyeg alá söpörjük, aztán néha belelépünk, összerogyunk a fájdalomtól, majd felállunk, ha elég erősek vagyunk, de akkor már megint ugyanott tartunk, hogy szembe kell nézni magunkkal. Az ego borzasztóan erős, nagyon nehezen fogadja el, hogy valami torz benne, sőt inkább átveszi az irányítást, és a tökéleteset mutatja, tehát megszívjuk, mert átver. Ilyenkor jönnek a konfliktusok. sorban, egyre másra, folyamatosan, minden rosszá válik, és mi csak nézünk, hogy most mi történt? A legtöbbünk ilyenkor önsajnálatba megy át, mert abban is nagyon jók vagyunk, mi és az egónk. Várjuk, hogy megváltozzanak a dolgok, a körülöttünk lévők másként viselkedjenek. Ideákat építünk fel, nem teszünk semmit csak gondolkodunk, vádoljuk a környezetünket, a helyzetünket, az ostoba szituációkat, a rossz embereket, hárítunk pedig csak mi vagyunk rosszak. Így egy darabig elhajlunk a pofonok elől, de ha egyszer betalál, akkor nincs más választásunk, mint megvizsgálni a monoklinkat a tükörben. 

Kit keressek?

Ha megvan a probléma, legalább az, hogy valami nem működik valami jól, akkor kicsit el kell távolodnunk önmagunktól, de nem túl messzire, és mint egy másik embert megvizsgálni önmagunkat. Ilyenkor teljesen normális, hogy először tagadunk, koncepciókat gyártunk, és nagyon nehezünkre esik belátni, hogy bizony itt van valami, amin változtatni kell. Aztán jön a harag, amikor már nem másokra vagyunk mérgesek, akkor jövünk mi, az önmarcangolás, az önkínzás, na ez ne menjen sokáig, mert a béka segge alá is képesek vagyunk letolni magunkat, amiből már csak a terápia húz ki, ha kihúz. Egyenes út vezethet egy kis hangulati mélyponthoz, de hát egyszer mindennek el kell romlania, hogy utána felállhassunk, és jó legyen minden. Persze, ha sikerült felállítani egy új rendszert, ami kevesebb hibával működik, még akkor is ott van az a dolog, hogy el kell fogadnunk önmagunkat, hogy bizony elkövettünk egy hibát, vagy sokat, és az már kitörölhetetlenül az életünk részévé válik.

Ki vagyok?

(Játék: ne olvass tovább, amíg nem végezted el a feladatot: írj le húsz dolgot, ami téged jellemez!) Most már megvagyunk? Ezt a kérdést általában úgy válaszoljuk meg, hogy egy-egy csoporttal, típussal azonosítjuk magunkat. Ha leülünk egy üres papír fölé, és ráírunk húsz állítást magunkról, gyakran olyan jellemzők lesznek rajta, amelyek a társadalmi indentitásukat tükrözik: tanár vagyok, magyar, szeplős. Ezzel kifejezzük, hogy különbözünk a többiektől. Ha továbbmegyünk, illetve mélyebbre, akkor leginkább olyan állításokat írunk le, amelyek értékesek. Nyilván senkinél nem szerepel, hogy arrogáns, irigy, nagyképű főleg, ha meg is kell osztani valakivel ezt a listát, hogy csekkolja és mondja meg milyennek lát ez alapján. Három szinten létezünk. A felszínen megmutatkoznak a céljaink, a képességeink, ha mélyebb síkra szállunk, akkor megismerjük azt, hogy mely dolgok befolyásolták a jelenlegi viszonyainkat, honnan jövünk, és a viselkedésünk hova vezet és végül meg kell nézni a többieket, pontosabban azt, hogy mások hogyan viszonyulnak hozzánk, milyen elvárásaik vannak. A legfontosabb, hogy az a kép, ami bennük rólunk él, mennyire azonos saját önképünkkel. Óriási szerencse, ha vannak körülöttünk olyan emberek - akár csak egy is -, aki őszintén viselkedik velünk, és semmiféle "így viszonyulj hozzám, mert ilyen vagyok" elvárásnak nem akar megfelelni és, ha megkérjük az arcunkba mondja minden félelem nélkül, hogy mit gondol. Ez nagyon sokat tud segíteni az önismeretben.

Ha nem megy

Persze könnyű kiabálni, hogy "ismerd meg önmagad", ha azt sem tudjuk hol álljunk neki. Alap szinten elkezdhetjük a konfliktusainkat kívülállóként vizsgálni, azokban való szerepünket, viselkedésünket, kommunikációnkat. Akár olyan dolgokat is elemezhetünk, hogy milyen a járásunk, a gesztikulációnk, a tartásunk. Figyeljük meg, hogy mi az, ami motivál minket bármire! Miként viselkedünk társaságban, milyenek vagyunk, ha csak kettesben vagyunk valakivel, hogyan viselkedünk az iskolában, a munkahelyen, a kocsmában, buliban. Ezek a hétköznapi megfigyelések nagyon-nagyon sok információt hordoznak. Ha ennél is több információt szeretnénk megtudni, a dolgok gyökerét szeretnénk áttekinteni, akkor senki nem tart vissza attól minket, hogy elmélyüljünk a pszichológiában, nem feltétlenül terápiára gondolok, persze, bár az is nagyon jó, főleg a pszichodráma és az önismereti tréningek. Néha elég egy-egy szakszerű írást - nem Oshot - olvasni, ugyanis olyan alap dolgok vannak leírva ezekben a könyvekben, amelyek bár természetesnek tűnnek, de még sincsenek megfogalmazva a mindennapi életünkben.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások