Lélek

Jézusom, óvoda!

3820

Nyílt napok voltak az óvodákban nemrégiben, ami nagyjából azt jelenti, hogy a nem létező szabad helyekre jelentkezni vágyó tömegek ellepik a miniatűr bútorokkal berendezett intézményeket. Úgy esett, hogy nővéremmel én is ellátogattam egykori ovimba, mert sosem árt egy kis hátszél, főleg, ha emlékeztetjük a kedves intézményvezetőt, hogy pár éve még a mi copfunkat fonta, szóval igazán fölvehetné a család legújabb képviselőjét.

Nem egyszerű a menet, mivel sok a gyerek és kevés a hely, s még nehezebb, ha az ovis korú mellett egy pici baba is van, mert a hivatalos álláspont ekkor az, ha anyuka úgyis otthon van, nem életbevágó, hogy a nagyobbik bejusson az oviba. Csak a gyereknek lenne életbevágó, hogy társaságban legyen, hogy ne őrjítse meg környezetét és saját magát az ingerszegény hétköznapok miatt, de ez más kérdés.

Ott volt tehát az ovi, amit oly jól ismerek, ugyanaz a kert, ugyanazok a termek, ugyanazok a dadusok, mint húszegynéhány éve. Járkálunk körbe-körbe, nézem a piciket, amint játszanak, rajzolnak, festegetnek, uzsonnáznak, és szépen lassan elfog egy megmagyarázhatatlan szorongás, s ezzel párhuzamosan sajnálni kezdem az unokaöcsém, aki egyébként önfeledten legózik az egyik sarokban. A gyomorszorító érzés egyre följebb kúszott bennem, és egész napomat meghatározta, így kénytelen voltam szembenézni vele, megvizsgálni, mi is a probléma.

Az óvodába kerülés egyértelműen valaminek a kezdete, az intézményes oktatás első, bevezető lépcsőfoka. Innen mész a suliba, onnan a másikba, majd talán a harmadikba, azaz elkezdődik a végeérhetetlen órák, leckék, dolgozatok, nyomasztások sora. Tudom, hogy én nem éreztem magam a legfelhőtlenebbül ezek alatt az évek alatt, mondhatni szorongós gyerek voltam, hogy ez miért lett így, más tészta, de így lett. Az iskola egészen az egyetemig hatalmas parafaktor volt és nem azért, mert végigbukdácsoltam, hanem mert gyomorgörccsel keltem és feküdtem sokszor. Az ovi azon a reggelen mindennek megtestesítőjeként lépett fel, és akaratlanul is felidézett régi érzelmeket, amiket aztán rávetítettem három éves rokonomra. És itt jött a durvább felismerés.

Ha egyszer gyerekem lesz és elindul az oviba, iskolába, én leszek az, aki átadja neki tudat alatt ezeket a szorongásokat, amiket bizonyára érzékel majd, s ezzel rossz irányba indítom el jövőjét saját múltam miatt. És hányan lehetnek még így rajtam kívül, akik saját lelki nyomorukat adják át gyerekeiknek úgy, hogy nem is tudnak róla. Ijesztő, egészen ijesztő. Szerintetek hogyan indulhatunk tiszta lappal az iskolákkal szemben, ha rossz élményeket hordozunk?

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások