Közösség

Taréjjal a rendszer ellen

3799

"Nekem te nem parancsolsz!"

Tömören ebben a mondatban lenne összefoglalható a punk filozófia - már ha lehet ilyesmiről beszélni -, bár bizonyára akadnának punkok, akik még ezen állítás ellen is bőszen tiltakoznának. Ahogy az összes zenei szubkultúrában (lásd akár a skinheadeket), úgy a tarajosok között is zajlik az "igazi punkok" és a "divatpunkok", "műpunkok" közötti ádáz szócsata a fölött, hogy ki képviseli a hiteles irányzatot. Pedig a punk szót eredetileg a legenda szerint Shakespeare használta először, mint rokonértelmű kifejezést a prostituáltra. A 20. században már lecsúszott, "lumpen" alakot jelentett, és a hatvanas években került sor az első zenével kapcsolatos megközelítésre: az egyszerűen hangszerelt amerikai és ausztrál garázsrock-együtteseket kezdték ezzel a névvel illetni a kritikusok. Idekattintva látható az egyik korabeli banda, no meg az is, hogy még például frizura dolgában is elég jelentős különbség állt fent a későbbi punk divattal szemben.

Ami már igazán hasonlít az általunk ismert zenei irányzathoz, az a hetvenes évek első felében bontakozott ki az Egyesült Államokban: őket hívják utólag pre- vagy protopunkoknak. Idetartozik például az Iggy Pop vezette Stooges, az MC5 és a New York Dolls (ez utóbbi együttes, habár muzikális tekintetben már a későbbi punk bandákra emlékeztet, megjelenésében inkább az akkori glam-divat bizarr jegyeit alkalmazta). A hippik ikonjaival ellentétben karcos hangzás, agresszív fellépés és egyszerű zenei alapok jellemezték ezeket a zenekarokat, amelyek nyomdokain haladva végül 1974 és 1975 környékén kialakult egy stabil szubkultúra a New Yorki CBGB klub vonzáskörzetében. Itt lépett fel rendszeresen a hipergyors tempóban játszó, a nagyvárosi életet megéneklő Ramones is (magyar származású dobosával, aki egyedüli hazánkfia a Rock'n'Roll Hall Of Fame-ben), amely hamar emblematikus együttessé vált. Az USA épp jólétben leledző és diszkólázban égő ifjúsága azonban nem volt vevő a dekadenciára: a punk rock időzített bombája végül a gazdasági visszaesést átélő Angliában robbant.

Botrányos britek

A Ramones '76-os angliai turnéja során óriási rajongótáborra akadt az unatkozó brit fiatalok tömegében. A munkanélküliség épp brutális méreteket kezdett ölteni, megugrott az iskolakerülő diákok száma, akik indulataikat és kilátástalanságukat egyáltalán nem tudták levezetni a diszkózenére vagy az arénákban játszott progresszív rockra. Tökéletesen megfelelt viszont nekik a pár akkordos zúzás egyszerű, szókimondó szövegekkel, úgyhogy jelentős részben a Ramones hatására hamarosan gomba mód kezdtek szaporodni a hasonló hozzáállású angol zenekarok. Kialakult a klasszikus punk megjelenés: trágár feliratú jelvények, bakancsok, szándékosan szétszaggatott ruhadarabok, szado-mazo kellékek (láncok, csizmák, bőr- és műanyagruhák), biztosítótűk a legváltozatosabb helyeken elhelyezve, no meg a színes tüskefrizura. Hamarosan már új táncstílust, a pogót járták a koncerteken, feltűnt az illegálisan terjesztett punksajtó, például az iskolateremtő Sniffin' Glue fanzine - magyarul: Szipu - amely három akkord ábráját közölve adta ki az utasítást: tanuld meg ezeket, és alapíts zenekart!

A felnőtt lakosság felháborodása közepette (a Sex Pistols-szal készült első interjút látva például egy teherautósofőr kidobta a tévéjét az ablakon) a lemezkiadók jó érzékkel le is csaptak a legnépszerűbb együttesekre: az angol királynőt gyalázó Sex Pistols, az anarchopunk Clash, a Damned és a Stranglers lettek többek között a mezőny éllovasai szép lemezeladási statisztikákkal. A Pistols-énekes Johnny Rotten - Rohadt Jani, becsületes nevén John Lydon - világgá kiáltotta a híres No Future! jelszót, és a hiedelmekkel valamint a Clash-sel ellentétben az ő együttese nem is épített politikai utópiákat. Általában véve a punk "mozgalomnak" a csináld-magad-hozzáállás, az individualizmus, a bevett szokások és dogmák elleni lázadás a fő jellemzői, bár természetesen vannak anarchista ágak is. 1978-ra aztán többen temetni is kezdték az új irányzatot: a lemezszerződésekkel a punkok épp az általuk támadott rendszer részei lettek, a divattervezők már milliomosok számára készítettek méregdrága punkkollekciókat, degradálva ezzel a szubkultúra társadalmi indíttatását, és a zenei műfaj túlságosan behatárolt jellemzői se nagyon hagytak teret a muzsikusok kreativitásának, már amelyiknek volt egyáltalán.

Leszállóág és új hullámok

A punk zászlóshajója, a Sex Pistols 1979-ben fel is oszlott, a fenti videón látható, önpusztító basszerük, Sid Vicious pedig ugyanabban az évben herointúladagolásban meghalt. A punk merészségével és frissességével mégis felrázta a sekélyesedő popzenét: Sting például nem kis részt a Pistols hatására alapította meg a Police-t, és a tehetségesebb punkzenészek is új irányokba kezdtek kalandozni: a Clash a reggae, a dub és a funk felé mozdult, a Stranglers pedig a váltás után alkotta meg - ha máshonnan nem, akkor legalább a Blöff című filmből - ismerős slágerét. Ekkor alakult ki a nyolcvanas évek azon összetett zenei közege, amit röviden csak New Wave néven szokás hívni.

A klasszikus punk sem tűnt el viszont teljesen: a leghíresebb irokézfrizurás együttes, az Exploited 1981-ben kiadta a Punk's Not Dead jelszót, és ők azóta is veszettül támadják a kapitalizmust. A nyolcvanas években - kevésbé a média fősodrába kerülve, mint hetvenes évekbeli társaik - a brit punkok elsősorban a feminista, antirasszista, antifasiszta, antimilitarista (és így tovább: anti..., anti..., anti...) eszmék jegyében tevékenykedtek és tevékenykednek máig. Az Egyesült Államokban közben két nagyobb irányzatba ágazott a punk rock: a Black Flag vezetésével lassan létrejött a keményebb hangzású hardcore zene, hátterében a drogmentes, egészséges életmódot hirdető, ám antikapitalista Straight Edge mozgalommal, illetve a Bad Religion nyomdokain kifejlődött a könnyedebb, dallamosabb kaliforniai skatepunk. Ez utóbbiból sarjadt 1994-ben a Green Day és az Offspring révén egy újabb punkreneszánsz, amely hazánkba is elért.

A műfaj honi történetére most nem kerítettünk sort: egészen más körülmények között bontakozott ki a nyolcvanas évek elején, és egészen más ellen irányult. Azt sem boncolgatjuk, hogy zeneileg igazából nem grunge, hanem punkegyüttes volt-e a Nirvana, vagy hogy az Exploited-énekes Wattie, esetleg a Clash-énekes-gitáros Joe Strummer fején díszlett-e előbb kakastaréj, de a punklányok valamint punkénekesnők kiemelkedő szerepe sem került előtérbe. Kitapogattuk csupán a külföldi gyökereket.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások