Közösség

Te cinikus állat!

3782

Miután az irónia mibenlétét már többé-kevésbé kiveséztük, talán nem árt tisztázni a közte és a vele rendszeresen összemosott cinizmus között fennálló különbségeket. Ez utóbbi nem pusztán egy sokak által alkalmazott beszédmód, hanem inkább a társadalmi és az emberi viszonyokra vonatkozó szemlélet, ami persze gyakran él az irónia, vagyis a tettetés eszközével is.

Egy mai értelemben véve cinikus megjegyzés - habár nyilván lehet kifejezetten szellemes - mindig tartalmaz valami mélyen keserű hozzáállást a hagyományosnak nevezhető emberi értékekhez, például az önzetlenséghez, a részvéthez, a becsülethez, az őszinteséghez, emiatt az általában vett iróniával szemben legfőbb jellemzői a kiábrándultság, a maró gúny (szarkazmus), a közöny, a tiszteletlenség. Leegyszerűsítve azt is mondhatjuk, hogy egy igazán, következetesen cinikus személy manapság mindig mindenhol mindenkivel és mindennel kapcsolatban rosszhiszemű: szerinte az emberi tettek mozgatórugói csakis az önös érdekek lehetnek, aki megszólal, az máris hazudik, igazság nincs, az önzetlenség képmutatás, a túrós palacsinta pedig nem étel, hanem állati váladéklepénybe töltött állati váladékmassza csupán. Mindezekből ráadásul szívesen csinál viccet is az illető, amivel viszont könnyen megbánthat másokat - feltéve, ha egyáltalán megértik, hogy miről beszél.

Napjaink Magyarországának legfőbb cinikus ikonja kétségtelenül a sánta Dr. House - aki persze éppen azért lehet ikon, mert a sorozat minden egyes epizódjában kiderül róla, hogy mégis érző szív dobog a kebelében -, a legnépszerűbb "ideológusok" pedig a South Park forgatókönyvírói. De hol találjuk a jelenség gyökereit? Nem túl meglepő módon az ókori görögöknél.

Diogenész a lakóhelyén, körülötte legjobb barátai

Mesterek a cinizmusban

A cinikusok eredetileg egy meglehetősen különös filozófiai iskola tagjai voltak az i. e. 4. század Görögországában. Hitvallásuk szerint az élet célja a boldogság, ez azonban csakis a teljes függetlenség útján, a családi, társadalmi és anyagi kötöttségeket szétszakítva érhető el. A hatalom, a gazdagság, az élvezetek hajszolása kizárja a valódi erényeket és a bölcsességet - csakis a szerény életvitel és a szenvtelenség hozhat üdvösséget az embereknek. A megoldás kulcsa az egyén tökéletes szabadságában rejlik.

Ennek a filozófiának az alapjait a félig rabszolga származású Antiszthenész rakta le Athénban (bár messze nem ő lett a leghíresebb képviselője). Maga köré gyűjtötte a hozzá hasonlóan törvénytelenül született szegényeket, és kijelölt lakhelyük, a Künöszargosz - nagyjából azt jelenti, hogy Kövér Ebek - domb melletti ligetben tanította őket a szerinte helyes életfelfogásra. Az irányzat neve is épp ebből ered: a künikosz szó "kutyamód élő"-ként vagy "kutyamód gondolkodó"-ként fordítható magyarra. Kortársai persze magára Antiszthenészre is hamar ráragasztották a Küon gúnynevet.

Erény dolgában tanításai szerint csakis a tett számít, az elvek, tanok és érvek haszontalanok ebből a szempontból, a pénz pedig minden gond forrása. Mivel akkoriban különösen felszökött a szegények száma Athénban, a társadalom számkivetettjei könnyen azonosultak Anthiszhenész nézeteivel - ez nyilván felveti a tyúk és a tojás kérdését a szegénység mint követendő életforma és a szegénység mint alapállapot ügyében. Mindenesetre már a cinizmus ősatyjának is volt humorérzéke - a demokráciát gúnyolva egy alkalommal azt tanácsolta az athéniaknak: szavazzák meg, hogy a szamarak márpedig lovak -, ám önellentmondásos módon többnyire kizárólag pénzért volt hajlandó tanítani. Egyik követője, Szinopei Diogenész, akit előzőleg épp pénzhamisításért száműztek a városából, s akit Anthiszthenész eleinte bottal akart elkergetni a Künoszargosz területéről, később minden szempontból fölülmúlta a mestert. Korának botrányhőse, számtalan, homályos anekdota főszereplője, az akkori társadalom legkíméletlenebb kritikusa lett; meghökkentő életmódja, csípős nyelve miatt még életében legendává vált, és bizony, ki merem jelenteni, hogy máig ő a legtréfásabb bölcselő, akit a filozófiatörténet ismer.

A hódító árnyéka

Diogenész megtartotta Anthiszthenész tételeit, ám szó szerint vette a "kutyoid" életformát: szinte - egyes források szerint teljesen - meztelenül járt-kelt, éjjelenként egy régi hordóba bújt be aludni, nagyrészt az utcán összeszedett élelmiszerekből élt, egyetlen tulajdona a csészéje volt, amit később elhajított, mert meglátta, hogy valaki a saját tenyeréből iszik a kútnál - és eközben szavakkal is rendszeresen provokálta a békés görögöket. Ha mindenáron példákat keresnénk, akkor manapság körülbelül a freeganek és a "kilépett" hajléktalanok életmódját hasonlíthatnánk némileg az övéhez, keresztezve egy lelki tanácsadó és egy utcai komédiás jellemvonásaival.

Az ebek egyébként azért voltak számára különösen rokonszenves állatok, mert úgy vélte, hogy kortársainak legtöbbje, az anyagias, kényelemben elpuhult, képmutató polgárok példát vehetnének róluk őszinteség, természetesség és ártatlanság tekintetében, azaz a kutyák tulajdonképpen emberebbek az embereknél. Az egyik legtöbbet idézett történet szerint Diogenész egyszer fényes nappal lámpást gyújtott, úgy sétált az athéni tömegben, hogy embereket keressen, de sajnálatára egyet sem talált. (Ennek az anekdotának a másik változata alapján viszont magát a nagybetűs Embert kereste, ám csakis egyes emberekkel találkozott, ezzel űzve csúfot Platón ideatanából.) Egyszer pedig elkiáltotta magát az utcán: "Hé, emberek!", és amikor ennek hallatán többen köré gyűltek, csak annyit mondott nekik: "Embereket hívtam, nem szennyet".

Habár adott komoly tanácsokat is a hozzá fordulóknak, elsősorban szellemes fricskái miatt lett népszerű. Olyannyira az lett, hogy amikor a makedón hódító, Nagy Sándor bevonult Görögországba, hírét vette a különc bölcsnek, és meglátogatta Diogenészt, aki épp a lakásként funkcionáló hordó előtt sütkérezett. "Nagy Sándor vagyok, a Világ ura" - szólt a makedón. "Én meg Diogenész, a kutya" - válaszolta a cinikus. „Kérj tőlem bármit, teljesítem” - ajánlotta fel a hódító. „Ne takard el előlem a Napot!” - felelte erre Diogenész. Nagy Sándor tetszését annyira elnyerték a válaszok, hogy a szemtanúk állításai alapján azt mondta: ha nem ő lenne Nagy Sándor, akkor leginkább Diogenész szeretne lenni.

Egy nagykutya aranyköpései

A történetek tanúsága szerint a hordólakóval egyébként meglehetősen nehéz lehetett vitába szállni. Az egyik ellenfelének például ezt mondta: "Ha valamire, akkor csak arra beszélnélek rá, hogy kösd fel magad", amikor pedig egy kopasz férfi sértegette őt, így vágott vissza: "Én nem bántalak, ellenkezőleg, a hajad dicsérem, hogy otthagyta gonosz koponyádat".

Nem hunyászkodott meg akkor sem, amikor felhánytorgatták neki, hogy a szinopeiek arra ítélték: távozzon a városukból. "Én pedig arra ítéltem őket, hogy ott maradjanak" - hangzott a felelet. Rögeszmés függetlenségét bizonyítja az az anekdota, amely szerint egyik filozófustársát, Kalliszthenészt Nagy Sándor fényűző lakomára hívta meg. Valaki arról beszélt Diogenész jelenlétében, hogy most milyen boldog és elégedett lehet emiatt az illető. "Ellenkezőleg" - szólt közbe a Szinopei - "Nyomorult szegény, mert akkor kell reggeliznie és ebédelnie, amikor Nagy Sándornak tetszik".

Egyszer állítólag pénzt kért egy köztudottan fukar embertől, aki nagyon sokáig késlekedett a dologgal. Diogenész türelme végül elfogyott, és így szólt az illetőhöz: "Kenyérre kell, nem temetésre". Apropó: a halálához fűződő legenda szerint az ókori cinizmus nagymestere kilencven éves korában úgy gondolta, hogy már épp eleget és épp elég boldogan élt, úgyhogy egyszerűen visszatartotta a lélegzetét, és megfulladt. 

Régen és most

Ahogy az eddigiekből látható, a mai értelemben vett cinizmus kétség kívül hasonlít az ókorihoz az "embergyűlölet" és az akasztófahumor tekintetében, ám mégis akadnak jelentős különbségek. Mint működő filozófiai irányzat, a cinizmus viszonylag gyorsan eltűnt, és nem is elevenítették fel - míg neoplatonisták, neohegeliánusok és neomarxisták voltak és vannak, neocinikusokról nem szokás beszélni tudományos körökben. Diogenész jellegzetes alakja persze tovább élt az irodalomban és a képzőművészetben, de maga a kifejezés a filozófiatörténetből lassan átszivárgott a hétköznapi nyelvbe. Érdekes módon a cinikus szó jelentései közül az 'igénytelen' mára teljesen eltűnt, és csupán az érzéketlen vagy a megszokott értékeket gúnyosan megvető beszédet, magatartást és személyt jelölik vele.

Az egyik legfontosabb különbség talán mégis az, hogy ma "alkalmi" cinikus gyakorlatilag bárki lehet - elég például egyetlen csípős és hányaveti megnyilvánulás valamely fontosnak mondott közüggyel vagy szomorú eseménnyel kapcsolatban -, az ókorban jellemző szerény életvitel és szociális érzékenység azonban már egyáltalán nem szükségeltetik hozzá. Ugyan hányan mondanának le tájékunkon minden tulajdonukról, és költöznének önként az utcára, hogy hitelesen lehessenek cinikusok? No meg: melyik város volna hajlandó manapság szobrot emelni egy vén csavargónak, aki mindenkinek csak beszólt?

A cinikus szemléletmód arra bizonyosan alkalmas a mostani formájában is, hogy az emberek általa adjanak hangot a nagy szavak és a közélet iránti bizalmatlanságuknak: a semmit sem kímélő South Park nézői szintén saját kételyeikkel szembesülnek a képernyőn, hogy harsány nevetésben törjenek ki egy-egy hiperszarkasztikus jelenet láttán. Tulajdonképpen ez lehet ma a természetességre és a szegénységre épülő életideáltól megfosztott cinizmus pozitív oldala: a távolságtartás révén bírálja és leleplezi a visszásságokat, társadalmi és egyéni szinten egyaránt - viszont a megoldás, amit kínál, csak a röhögés. Kijelenthetjük tehát: már a cinizmus sem a régi.

Kemény idők, kutya világ!

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások