Az életen túl

- Játsszuk azt, hogy te vagy az édesanyám. Leszel az anyukám, mamika?
- Leszek.
- Szeretsz?
- Igen.
- Mosolyogj akkor! Hány éves vagy?
- Kevés, még csak huszonöt.

A beszélgetés szereplői hetvenhat és százegy évesek. A helyszín egy idősek és mentálisan sérültek otthona egy kisvárostól jópár kilométerre, nagyjából a semmi közepén. Tágas udvar, tiszta szobák, a lakók ízlése és lehetőségei szerint bebútorozva. A sztár egy agyonszeretett és agyonetetett kutya, alig döcög már szegény. A lakók hangosan köszönnek, megkérdezik, kihez jöttünk és útba igazítanak. Ruhájuk egyszerű, a hajuk kócos, a szemükben nincsen már fény, egyiküket kivéve.

Juliska néni hetvenhat éves. Hatvan éve él otthonban egy idegi eredetű betegség miatt. Az iskolát tizenhat évesen abba kellett hagynia, nem ment férjhez, gyermeke nincs. A szülei már nem élnek, a nővére nem látogatja, így hát csinált magának egy családot. Maga köré gyűjti a nála elesettebbeket és ápolja őket. Ágyból kivesz – pisiltet – megitat – megetet – ágyba visszatesz – vigasztal – meghallgat. Részt vesz az otthon ünnepségeinek szervezésében, erről az ágya felett elismerő oklevél tanúskodik. Szülinap, szüreti bál, karácsony, bármi jöhet, ami csak kicsit is más, mint a többi nap. Jön-megy, fecseg, gyerekesen jó étvággyal reggelizik-ebédel-vacsorázik, bármi is a napi menü. Mindenki az ő szobájában szeretne lenni, de csak négyen lakhatnak egy helyiségben. Üresedés csak természetes úton következhet be. Annak az asszonynak, aki legutóbb átadta a helyét egy új szobatársnak, akinek egy éjszaka az utolsó útja a fürdőszobába vezetett. Sosem hagyta a többieket aludni, így gyanús lett a csend, ezért Juliska néni felkelt megnézni, hogy miért nem jön vissza… A halott asszony lánya, amikor az anyja holmijáért jött, hálából az ápolásért nekiadta néhány holmiját. Egy egészen új táska is volt közöttük, még egyszer sem volt használva! – meséli lelkendezve. Irigykednek is miatta a többiek. Meg a cipő miatt is, amelyet pár hónapja vett a városban, a párnamonogramozásból félretett pénzén. Hiába mondja Juliska néni, hogy nem kellene elcigarettázni a pénzt, nekik is telne.

Az új szobatárs ideges természetű, túl sok kávét iszik és még többet szeretne, de legalább éjszaka lehet tőle aludni. A szemben lévő ágy fölött szénrajzok lógnak. Igazolványképről rajzolta a másik szobatárs, meg emlékezetből. Pontosak, fényesek, igaziak. A szoba harmadik lakója, Mamika, idén lesz százegy éves. Csak akkor beszél, ha kedve van. Juliska néni mindig incselkedik vele. Emellett vitorlavirágot és leandert nevel, és egy komplett muskátlifarmot tart fenn. Kör alakú terítőket horgol, mindegyik másmilyen.

Én is kapok kettőt, pedig most találkoztunk először, eddig csak édesanyám látogatta. Hetven éves korom előtt biztosan nem teszem ki, de néha előveszem, majd óvatosan visszahajtogatom a szekrénybe. Eszembe juttatják, hogy van élet az életen túl is, a világ legvégén.