Közösség

Hazug kis smile-k

3682

Táblákon, e-mailekben, sms-ben, levelek végén, az aszfaltra festve, de még az autók szélvédőjére ragasztva, matricákon, ott virítanak a mosolygós fejecskék. Közismert nevükön: Smiley-k. Odabiggyesztjük az üzeneteink végére, kommentelünk, mondanivalót lágyítunk, vagy épp élezünk ki egy-egy vigyori pofával. Létezik sírós, dühös, hányós testvére is a mosolygónak, ám rájuk, pláne rendeltetésükre most nem térek ki. Szóval szmájlizunk- így, beépülve- kifejezünk vele örömöt, iróniát vagy boldogságot, feltételezem, olykor még hazudunk is. Gyanús nekem ez a nagy vigyorgás...

Sosem lelkesedtem az évfolyamokon, vagy lakóközösségekben - a laza dumájú srác mellett - kötelezően megjelenő hurráoptimista szereplőért. Arcukon állandó vigyorral örülnek a torokgyulladásnak, mert ez akár tüdőgyuszi is lehetne. Köszi. Ilyen alapon?
Jelenlétük és felfogásuk számomra épp olyan idegesítő, mint a folyton károgó panaszzsákoké. A világ nem csak jó, és nem csak rossz.
Szerintem, aki mindennek örül, az épp olyan ostoba, mint aki mindig sír – mert semmi se jó-, de legalábbis gyanús.

Pedig kedvelem a mosolyt, és ezt akkor döntöttem el végérvényesen, amikor a fővárosba költöztem. Életemben először mentem át Budára az Erzsébet hídon, hetes busszal. Tán még bele is pirultam, úgy éreztem, nagy dolog ez nekem, a falusi copfosnak. Szóval izgatott voltam, és jellemző módon ilyenkor rengeteg vicces dolog jut az eszembe. Régi nevetséges esetek, szóviccek, kínos helyzetek ugranak be. És én hangosan felnevettem a hetes buszon, Buda felé...Ott, és akkor legalább öt, megrökönyödött arc fordult felém, még indulatokat is láttam, de azt akkor nem értettem. Amit ott felfogtam, az a lelki nyomorúság volt, a düh és a meglepettség különös elegye, ami olyan abszurd, hogy csakis egy ilyen banális esemény csalhatja a megkeseredett emberek arcára, mint egy nevetés.

Igen, tudom, albumokat lehetne megtölteni keserű ábrázatokkal, és gyilkos tekintetekkel, amit az utcán, a boltban, vagy a metrón lát az ember, és még nagyobb könyveket az erről szóló siránkozással. Mert a mosoly abszurditás, de a reakció még abszurdabb, és hát épp ezért gyanús nekem ez a szmájli. Az étterem kapujába, táblára rajzolva a citromos szájú pincér mellé szükséges, mert ha csak a fiatalember fancsali képét nézegetem, biztosan nem megyek be oda. Még szerencse, hogy ott van, mint a dugóban araszoló autó szélvédőjén, vagy az eladólány névtábláján, mert a gazdája tekintete mást sugall. Azt hiszem, ezek a sárga ördögfiókák semmire se jók, csak levettek a vállunkról egy óriási terhet.

Helyettünk mosolyognak.


Az olvasói cikkek tartalmának valódiságáért a cotcot.hu szerkesztősége nem vállal felelősséget. Ezen szolgáltatásunkat olvasóink saját felelősségükre vehetik igénybe. A szerkesztés jogát fenntartjuk!

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások