Közösség

Csak pár forintot...

3674

"Szia, tudnál segíteni egy kis apróval? Vonatjegyre gyűjtök."

"Csak pár forintra lenne szükségem, hogy egyek valamit."

"Figyelj, megmondom őszintén, hogy két deci borra kérek, érted, már porzik a vesém."

Ismerős mondatok? Nehéz nem hallania őket annak, aki sűrűn sétál egy nagyváros utcáin és közterein, de nagyon szigorúnak is kell lennie ahhoz, hogy egyszer se adjon pénzt a kéregetőknek. Az "alamizsna" afféle lelkiismereti szelepként működik a "normális" polgárok számára, míg a hajléktalanok, koldusok számára a túlélést jelenti. Természetesen azon már nem igazán lepődik meg senki, hogy a tegnap még kerekesszékben ülő kéregetőt ma két lábon járva látja viszont: az ehhez hasonló trükkök feltehetően már sok száz éve jól bejáratottak a koldusok körében. Mivel az úgynevezett koldusmaffia is működik már Magyarországon, és sokakat érthető módon zavarnak az aluljárókban fetrengő, részeg hajléktalanok, jó néhány állampolgár egyetért azokkal az önkormányzati törekvésekkel, amelyek szabálysértési szankciókkal szorítanák ki a közterekről a kéregetőket.

A kérdés az, hogy nem dugjuk-e ezzel homokba a fejünket?

Ő vajon tényleg egy öreg néni?

Kis koldustörténelem

Szegények emberemlékezet óta léteznek, az alamizsna "intézményét" is ismerték már az ókorban, a kereszténység megjelenésével pedig némileg meg is változott a viszony a nyomorgók iránt a felebaráti szeretet, az irgalom eszméje miatt. Amikor túlságosan megnőtt a számuk, sok országban persze úgynevezett dologházakba vagy szegényházakba zárták a koldusokat (ezek a házak egyébként egyúttal elmebetegek és köztörvényes bűnözők kijelölt lakhelyéül is szolgáltak), hogy ott tanítsák meg a őket a munka szeretetére. A 13. századra annyira megsokasodtak a szegények a városokban, hogy az egyházi és a világi hatalmak már eretnek felkelésektől tartottak: ekkor jöttek létre a szegénységi fogadalmat tett kolduló szerzetesrendek is (például a ferencesek), amelyek nem távoli kolostorokban, hanem a városokon belül, a lakosság körében tevékenykedtek, így oldva némileg a társadalmi feszültséget. (A sors iróniája, hogy évszázadokkal később, 2002. július 5-én az egyik bukaresti kerület különböző pontjain mintegy húsz kolduló álszerzetest tartóztattak le a hatóságok.)

Persze a középkori "koldustársadalom" szétválaszthatatlanul összefonódott a csavargók és a tolvajok világával. A párizsi nép röviden csak a „Csodák udvarának” nevezte a lakosság ezen rétegét, mert amikor magukra maradtak az adományozóktól távol, valóban csodás gyógyulások mentek végbe a körükben: a vak koldusok például hirtelen látóvá váltak. Általában lecsúszott, tanult értelmiségiek, a skolárok álltak ezeknek a tolvajokból és koldusokból verbuválódott csoportoknak az élén: ők fejlesztették ki a közeg titkos nyelvét, az argót. Ilyen skolár volt például a híres francia költő, François Villon (1431–1463), aki a Coquillard nevű csoportosulásban tevékenykedett.

Magyarországon a 19. században és a 20. század első felében még létezett a koldulási engedély fogalma: ezek az engedélyek nemzedékről nemzedékre öröklődtek a családokban, így valóságos koldus-dinasztiák alakultak ki, amelyeknek tagjait nyilvántartották és jól ismerték a hatóságok. Aki engedély nélkül kéregetett, azt elzavarták az adott területről, vagy közveszélyes munkakerülés címén dologházba vitték. (Hogy sok minden azért azóta sem változott, azt megtudhatjuk az öreg és a fiatal koldus verses párbeszédéből, amelyet 1924-ben írt József Attila.)

A Kádár-korszakban a hatóságok nem voltak hajlandóak elismerni sem a munkanélküliek, sem a hajléktalanok, sem a koldusok létét, így megszűnt a koldulási engedély intézménye is. Aki nem dolgozott, pláne kéregetett, azt szociális élősködőnek, munkakerülőnek nyilvánították, és intézetbe zárták, hogy a társadalom egyáltalán ne is szerezzen tudomást a nyomorról, hiszen az nem nagyon fért bele az "épülő szocializmus" imázsába.

A rendszerváltás után

1989-el véget ért a kozmetikázás és az elhallgatás időszaka, ráadásul hamarosan kialakult, majd tovább tágult a szakadék a társadalom legszegényebb és a leggazdagabb rétege között. Tömegek vesztették el a munkahelyüket, ami nyilván a hajléktalanok, ezzel pedig a koldusok számának megugrását idézte elő. Hajléktalannak tágabb értelemben azok tekinthetőek, akiknek nincs állandó, biztonságot nyújtó lakásuk, így nem csupán a hajléktalanszállókon, az aluljárókban vagy a parkokban éjszakázókról van szó, hanem akár a magukat ideiglenesen ismerősöknél meghúzó szegényekről is, akiket szakkifejezéssel "látens hajléktalannak" neveznek. A hiedelemmel ellentétben viszont nem minden hajléktalan kéreget: sokan megalázónak tartják az alamizsnát, és ha tudnak, segédmunkát vállalnak, vagy guberálnak, ha végképp nincs más megoldás.

Összetétel tekintetében sem érdemes egységesen kezelni a koldulók rétegét: a keménydrog-függőség, az alkoholizmus vagy a nyerőgépek miatt utcára került szenvedélybetegek, az egykori vagy épp szökésben lévő állami gondozottak, a börtönből szabadultak mellett nagy csoportot alkotnak az elváltak és a lakbérhátralék miatt kilakoltatottak is. Az előítéletekkel szemben jelentős a száma azoknak a hajléktalanoknak, akik teljes mértékben elfogadják a társadalmi normákat magukra nézve, de nem tudnak kikeveredni nyomorúságos helyzetükből: "...az egyedülálló, alacsony végzettséggel, képzettséggel rendelkező nők és férfiak, az elszegényedő, állandó adósságokkal küszködő családok, a kisnyugdíjasok, a magasan kvalifikált, de valamilyen okból lecsúszott személyek, a csökkent munkaképességűek." (Forrást lásd az előbbi link alatt). Az egyik legszűkebb csoportot a koldusok között pedig épp az úgynevezett "kilépettek" alkotják, akik viszont teljes mértékben elutasítják a társadalom normáit, és az azok elleni tiltakozásként adták fel korábbi életmódjukat, röviden önszántukból élnek az utcán. (Ilyenek például azok a valóban hajléktalan punkok, akikkel egy időben főleg a Blaha aluljárójában lehetett összefutni.) Az alkoholizmus egyébként szinte általános jelenség a fedél nélküliek körében, viszont messze nem minden esetben ok, hanem inkább következmény.

Az állam jelenleg évi 421 millió forintot költ a hajléktalanok ellátására. A számukat általában harminc-harmincötezerre teszik, de valószínűleg sokkal magasabb, mert pontos statisztikai felméréseket szinte lehetetlen a témáról készíteni. A gazdasági válság kiteljesedésével egyre többen lesznek, egyes szakemberek szerint gyakorlatilag hárommillió állampolgár állhat a hajléktalanság küszöbén - például azok, akik albérletben vagy rokonoknál élnek, vagy akiknek jelzálogkölcsönnel terhelt lakás van a tulajdonában. 

Kilépett

Koldusok és bűnözés

A koldusmaffia működése újra és újra előkerülő téma a közéletben: Románia például többször került már diplomáciai bonyodalomba Spanyolországgal, Franciaországgal és Olaszországgal az általa "exportált" bérkoldusok miatt. A módszer ősi és egyszerű: a kéregető kap némi alkoholt, valamint ennivalót, biztos helye van a "főnökök" által felosztott területen, a napi bevételt viszont verés terhe mellett be kell szolgáltatnia a feletteseknek.

Emellett a koldulás módszerei mindenki által jól ismertek: valaki kutyával, valaki karon ülő csecsemővel próbálja feldobni az üzletmenetet, mások életmentő gyógyszerre kérnek pénzt, vagy egyszerűen csak egy segítségkérő táblával ülnek a lépcső tetején. Bár kétségtelenül már itthon is létező jelenség a bérkoldulás, az azért erős általánosítás volna, hogy az összes hajléktalan a koldusmaffia kezei alá tartozik - így a mi egyéni döntésünk marad, hogy kiben bízunk és kit szánunk meg, amikor a zsebünkbe nyúlunk.

Maguk a hajléktalanok egyébként jellemzően nem bűnelkövetők, illetve közülük inkább azok kerülnek összeütközésbe a törvénnyel, akik a börtönből szabadulván voltak kénytelenek az utcán maradni. A legtöbb koldus legfeljebb alapvető élelmiszert lop, viszont a fehérgalléros bűnözői körök előszeretettel vonják be őket az üzleti életbe: a pár ezer forinttal lekenyerezett hajléktalanok adatait felhasználva gyakran alapítanak cégeket, hogy aztán büntetlenül követhessenek el adócsalást. Az egyik budapesti hajléktalanszálló címére például állítólag hetvenkét cég van bejegyezve, és van olyan hajléktalan is, aki száztizennégy cég "boldog" birtokosa. A hatóságok nyilván hiába próbálják behajtani rajtuk az adóhátralékokat.

Egyes vidéki és fővárosi önkormányzatok időnként a koldusmaffiára hivatkozva szeretnék kitiltani a közterekről az aktív kéregetést, ami szerintük tulajdonképpen zaklatásnak minősíthető, rontja a városképet, és így a turizmusra sincs a legjobb hatással. A koldulás szankcionálását ellenző szervezetek szerint viszont mindez csupán tüneti kezelés volna, és még annak is rossz: az egyébként is lenézett, kirekesztett hajléktalanok esetleg valóban a bűnözői lét felé sodródnának, ha megfosztanák őket fő bevételi forrásuktól, a város többi lakója még annyira sem értesülne a közelében burjánzó nyomorról, mint most, a köztér pedig, ami a társadalom tükre, egy kirekesztő és képmutató társadalom ábrázatát verné vissza.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások