Közösség

Most mit ironizálsz?

3645

Szembesültél már egy teljesen komoly reakciód után ezzel a mondattal: "Jajj, hagyd már, csak vicceltem"? Nyilván egyszer sem. Vádoltak már meg bármilyen internetes fórumon azzal, hogy nem érted az iróniát? Á, nem, soha.

Tapasztalataim alapján az efféle szituációk általában végeláthatatlan párbeszédekbe fulladnak, melyekben a vádlott azt bizonygatja hosszasan, hogy ő igenis értette a tréfát, sőt, ő maga ironizált azzal, hogy úgy tett, mintha nem értette volna, míg a vádló ennek az ellenkezőjéről próbálja hajthatatlanul meggyőzni a vádlottat. A probléma valószínűleg egyrészt abból fakad, hogy az interneten az írott forma miatt nehezebb megállapítani, hogy ki mit gondol komolyan, és mikor viccel (pedig pont erre a célra születtek az emotikonok), másrészt a jelek szerint sokak számára homályos maga az irónia-fogalom is.

Nos, az irónia annyit jelent, hogy a szöveg szó szerinti jelentése és a beszélő/író szándéka szerinti jelentése eltér egymástól, sőt, a legtöbbször épp teljes ellentétben állnak egymással. A szavak értelmét általában a szövegkörnyezet, a közlés módja, a hanghordozás, vagy akár egy gesztus által keltett plusz jelentéstartalom módosítja. Irónia például mínusz harminc fokban, elviselhetetlen hófúvás közepette azt kérdezni a buszmegállóban toporgó embertársainktól, hogy "Ugye Önöknek is kurvára melegük van?"

 

Az irónia atyja és az alfajok

Maga a szó az ógörög nyelvből származik: eirónnak nevezte Arisztotelész azt az embert, aki kevesebbet mond, mint amennyit gondol, azaz tudatlanságot színlel. Ebből keletkezett aztán az eiróneia főnév, ami „színlelt szerénykedést, tettetést, kertelést, tudatlanságot színlelő kérdezgetést” jelentett. Ezt a módszert korábban egyébként Szókratész fejlesztette tökélyre filozófiai párbeszédeiben, amelyekben tudatlanságot mímelve vezette rá beszélgetőtársait saját ítéleteiknek a megkérdőjelezésére. (Később sok filozófus, Hegel, Kierkegaard behatóan foglalkozott az irónia mibenlétével, de ezt most inkább hagyjuk.)

Gyakori félreértés, hogy az irónia összességében mindig negatív bírálatot fogalmaz meg burkolt formában, azaz kigúnyol valamit. A kritikai elem persze többnyire jelen van, azonban ugyanúgy iróniának számít az is, ha egy önnön szépségében kételkedő, ám nyilvánvalóan szép egyénnek mélyen a szemébe nézünk, és azt mondjuk: "Persze, borzasztóan ronda vagy, annyira, hogy rád se bírok nézni." Az iróniának azt a fajtáját, amikor valaki ódákat zeng valamiről, amitől igazából kifejezetten undorodik, már szarkazmusnak is nevezhetjük, amennyiben pedig egy köztudottan későn kelő személy arra a tréfás kérdésre, hogy ma mikor ébredt, azt feleli: "Reggel hatkor, ahogy szoktam", úgy öniróniával van dolgunk.

Az irónia és a nevetés

Mindebből jól látszik, hogy az irónia nagyon gyakran humorforrás, a stand-up-comedy-kben, a filmekben, a dalszövegekben és egyéb műalkotásokban főleg ezt a szerepet szokta betölteni. (Magyarországon például a Bëlga zenekar említhető olyan ismert előadóként, amelyik gyakran él hasonló eszközökkel - persze rendszeresen félreértik őket.) Az irónia ugyanis, bár többnyire nem harsány kacagásra, hanem inkább mosolygásra késztet, a szatíra műfajának egyik alappillére. Kiegészítve egy igazán nyilvánvaló önleleplezéssel, szándékosan gondatlan fogalmazással már ebbe a tartományba lép át. Jorge Luis Borges argentin író példáit idézve: "És íme az emlékezetes tábori ágy, amely alatt csatát nyert a tábornok." Vagy: "Isteni volt a zseniális filmrendező, René Clair utolsó alkotása. Amikor felébresztettek bennünket…" Vagy: "A Szépségnek eme ifjú papja, egy hellén fénnyel átitatott elme, egy remek, egy igazi férfi, akinek van (egérhez méltó) ízlése…"

Ha valaki számára eddig nem volt tiszta maga a fogalom, akkor az ezek után remélhetőleg nem jár majd úgy, mint egykori munkahelyemen a biztonsági őr, aki - látván, hogy épp egy regényt olvasok - odalépett hozzám, és érthetetlen módon ezt kérdezte: "Te is ilyen ironikus vagy?" Láttam rajta, hogy egyáltalán nem ironizál.  "Igen, az" - feleltem ironikusan.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások