Önzetlen jótett

Történetem szeretett kutyámról, picinyeiről szól. Családomban igen megrázó, de mégis örömteli hónapok teltek el. Szeretném ezt megosztani veletek. Előre is bocsi, ha nem profi szintű írás, de most írok először nyilvánosságnak.

Kiskutyámat, Cukit 2008 telén hoztam legjobb barátnőmtől. Ajándéknak szántam Nagyinak, aki szeretett volna egy kutyust (hozzá kell tennem, hogy egy háztartásban élünk Nagyimmal). Nagy meglepetés volt, mikor este 8 órakor beléptem a szobájába vödörrel a kezemben. Dobozt nem kaptunk hozzá, de szerencsére volt egy vödör az autóban :). Cukit mindenki szerette. Közte és köztem ( ha lehet ilyet mondani) erős kötelék alakult ki. Egy-két éjszaka kinn aludtam vele a téli kertben, hogy ne érezze magát egyedül, ne sírjon. Imádott engem és én is őt. Teltek múltak a hónapok, a kutyusom felnőtt. Mivel kertesházban, egy forgalmasabb úton lakunk, a kerítésen pedig gyári “lyukacskák” vannak, így a kutya nem maradhatott szabadon; meg kellett kötnünk. Szomszédaink viszont nem tettek így, valamint a kóbor kutyákat sem állítja meg senki, megtörtént a dolog: Cukimat teherbe ejtették.

2009.január 28-án 5 tenyérnyi nagyságú (sem voltak) kutyuli látta meg a napvilágot. Sosem láttam még 5 ilyen pici kisállatot. Illetve 3-t, ugyanis 2 halva született, egy pedig később halt meg. Így két moszatka maradt. Másfél hét után megtörtént az, amiről még rémálmaimban sem mertem volna álmodni. Viszonylag szép idő volt, diplomaosztó után mindenki boldog; vasárnap lévén sütés-főzés, sürgés-forgás. Kimentem az udvarra, hogy játsszak a kutyával. Simogatom, játszunk, egyszercsak felpattan, és mint akit puskából lőttek ki, szalad a (sajnos mi hibánk) félig nyitva hagyott kapu felé. Kutya szalad, hatalmas kamion jön, puff, kutya fekszik, gazdi szalad. (azt nem értem, hogy egy gyerekekkel teli, keskeny utcán miért kell x tonnás kamionnak 100 km/h-nál is többel száguldozni??) Mindent láttam! Nem tudom, honnan volt erőm odaszaladni és el nem ájulni. Kutyám fejsérülést szenvedett és rögtön meghalt. Édesapám és édesanyám temették el a diófánk alatt.

Na de ott vannak a kiskutyák!! Másfél hetes kutya!!Mit kezdünk velük??!!Még a szemük sincs kinyílva! Megígértem Cukimnak, hogy felnevelem őket, bármibe is kerül. Aznap éjjel a barátom nálunk maradt és segített. Óránként néztük őket nem éhesek-e. Eleinte tehéntejjel, fecskendőből etettük őket. Szerencsére volt itthon cumisüveg :); másnap már cucliztak. Hála az internetnek! Utána néztem mit kell ilyenkor csinálni a kutyusokkal. Kecsketej, büfiztetés, kaki után popsitörlés olajos vattával :). Szerencsére minden adott volt. A kecsketejet egy nagyon kedves boltos nénitől, volt osztálytársam anyukájától hoztam. Először 2-3 naponta, később már minden nap hordtam a 300 Ft-os kecsketejet. Az az érzés, mikor látod, hogy megcsillan a kicsi szeme, kezd nyílni; érzed ahogy melegszik a tejcsitől a pocija; hallod hogy büfizik; mindez leírhatatlan. Teljesen rád van utalva. Ezt csak az tudja, akinek gyereke van. Rengeteget éjszakáztam, 02:40-kor keltem fel etetni. Nevet nem adhattam a piciknek, hiszem már születésük előtt elígértük őket. A kis fekete kutyus tetőtől talpig az anyja, később már csak Kicsi-nek vagy Cukinak hívtuk. A másik, bocifoltos kutyus, Dundika:). Hetedik hetes korukban elvitték őket. Nem szeretnék nagyképűnek hangzani, de büszke vagyok édesanyámra és magamra, hogy képesek voltunk végigcsinálni. Sokan nem tették volna. Életem legszebb és legönzetlenebb dolga volt ez. Teljesítettem ígéretem!

Ha szeretsz valakit, legyen ember vagy állat, SOHA, de SOHA ne mondd neki, hogy: “Most nem érek rá!” (Én is sokszor mondtam). Mert ha eljön a pillanat, mikor már nem lesz az, akit szeretsz, vissza fogod sírni, hogy kérje: foglalkozz vele! Egy mosoly; egy csók; egy kedves szó; egy érintés; egy társ; mindez ezerszer többet ér bárminél, ami miatt ezt mondod: most nem érek rá!