Közösség

Menny és pokol

3624

A sárga metróból igyekszem fölfelé a fényre. Rettegek, hogy nem fogom érteni ezt a kiállítást. Ideges vagyok, mert mi van, ha a Mi vida (az életem) csak agresszívan próbál kicsikarni belőlem némi érzelmet? Még a cím is ijesztő. Nem akarom, hogy megerőszakolják az agyamat. Lassan lépkedek a Műcsarnok felé, ahol május 27-ig a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében a spanyolországi Leónban található MUSAC nemzetközi kortárs művészeti gyűjteményéből látható válogatás. A válogatás sokféle elemből tevődik össze, 36 alkotó közel 100 munkáját mutatja be. Belépek az ajtón és egy világító panel – Benczúr Emese alkotása – rögtön arra bíztat, hogy fényesítsem az elmémet (Brighten your mind). Ez több mint gyanús. Szorongásom egyre nagyobb, kiszárad a szám, könnybe borul a szemem, most már biztos vagyok benne, hogy semmit nem fogok megérteni a kiállítás üzenetéből – már ha egyáltalán van neki olyan – és szomorúan, megalázottan fogok hazakullogni, hiszen most bebizonyosodik, nem vagyok alkalmas a kortárs művészet befogadására.

Egy kedves idős néni látja, hogy feszélyezetten toporgok az előcsarnokban, úgyhogy szelíden belök egy elsötétített terembe, ahol Pipiotti Rist Homo sapiens sapiens című videóinstallációja – egy új Paradicsom pozitív üzenete – vibrál a plafonon. A földön fekve, szőlőlevél formájú ágyacskákból lehet szemlélni a mennyezetet. Keresek magamnak egy szabad levelet, úgyis olyan fáradt vagyok. Köszönhetően a kellemes pozíciónak, végig is nézem a videót kétszer, közben örülök ennek a kedves és ötletes gesztusnak, és hirtelen bátorságot merítek abból, hogy itt fekhetek a Műcsarnok kellős közepén. Meglesem a mellettem lévő arcokat, mindenki örül a szőlőlevelének, a közvetlen szomszédom már horkol. Ez az élmény alapozza meg azt a ritkán tapasztalt érzést, ami a kiállítás egészén végigkísér, hogy valaminek a része vagyok, egy apró, fontos és különleges csavarrá válhatok a nagy gépezetben. Hiszen mi most együtt valami olyat teszünk, amit nem illik. Heverészünk egy impozáns és tiszta épület padlóján.

Ebben a szekcióban még három videót mutatnak be, Tabaimo és Kimsooja munkáit, továbbá Candice Breitz hat csatornás videóinstallációját az anyaságról. A művész hat színésznő filmekben elhangzott mondatait gyúrja össze fiktív párbeszéddé. Az alkotás egyszerre megrázó és nevettető, de leginkább emberi. Candice Breitz őszintén, manírok nélkül adja át meglátásait a szülő –gyerek kapcsolatról (témájában hasonló Jesper Just „Senki sem lehet sziget” videója, és Tracey Moffatt „Egy életre megrémülve” képsorozata) és az anyaságról. Azt kívánom, bárcsak lenne tartalékban egy férfiagyam, hogy azzal is továbbgondoljam a művet.

Mikor már érzem, hogy ki fog folyni a szemem, ha a következő teremben is videóinstalláció vár, szembe találom magam egy érdekes fejlesztéssel, a Congosound „live” prototípusával. Tehát a kiállított munkák egymásutánisága és a világítás is nézőbarát. Ebben a szekcióban többértelmű üzenetek, változatos tartalmak és nézőpontok vártak rám. A téma sokféle: barátság, család, a nők egyenjogúsága, erőszak, brutalitás, globalizáció, társadalmi különbségek, a földi menny és pokol. A művészek komoly kérdéseket feszegetnek, de a mérleg mégsem billen semerre, egyensúly és harmónia jellemzi a kiállítást, amellett hogy az alkotók egyértelműen állást foglalnak valami mellett vagy ellen. Nem mondani akar, hanem rávezetni. Nem gondolkodtatni akar, hanem együtt gondolkodni. Nem közölni, hanem kérdezni. Figyelemfelkeltő és mégsem erőszakos. Ezt a kihelyezett munkák színvonala mellett azok sorrendjével és összekapcsolhatóságával érik el.

Itt található a már említett az „Egy életre megrémülve” sorozat, mely a gyermekkorban elszenvedett sérülések pillanatait ábrázolja, melyek később aztán egy egész életre hatással lesznek. Ennek enyhítésére a szomszédos falfelületen Enrique Marty festményeit helyezték el, amiket az alkotó a családtagjairól készített fotók alapján festett, némileg változtatva az alakokon, hogy kifejezhesse hozzájuk fűződő érzelmeit. Vajon az a lány a sarokban Enrique Marty testvére? És ha igen, akkor azért festett neki olyan hosszú orrot, mert folyton hazudik? Mindenképpen mulatságos és nagyon személyes, el is határozom, hogy ha hazamegyek, előkeresek egy fényképet Pösze nagymamáról és rajzolok rá szögesdrótot. Világéletemben utáltam szegényt. (Csendes nézelődésemet Joana Vasconcelos mechanikus szobrának dühös puffanásai kísérik.)

Zang Huan ráébreszt, hogy ha már itt vagyunk ezen a csöpp bolygón, akkor nekünk is kell adni egy métert egy nevenincs hegyhez, vagy internetezés helyett legközelebb megemelhetnénk egy tó vízszintjét egy méterrel. Végül is, miért ne? Biztos vannak emberek, akik szerint nem butaság vízszintet emelgetni, velük mindenképp találkoznom kellene. A világos termek sorozatát megszakítja két szürreális mű, egy hat csatornás videóinstallácó –Marina Abramovic „Balkán erotikus eposz”- és Shirin Neshat „Az utolsó szó” című filmje. Ugyan a filmes termekben ülőalkalmatosságot nem helyeztek el, de a földön ücsörögve csak még barátságosabbnak és közvetlenebbnek érzékelhető a történés.

A kiállítás végén foglal helyet Thomas Hirschhorn „ENSZ miniatúra” című alkotása a háború témáját feldolgozó munkák mellett. (Ángel de la Rubiának a balkáni háború során készült fényképei, Simeón Saíz Ruiz Koszovóról szóló médiafestménye, Luc Delahaye képei Irakról) Az utolsó helyiség -a földi pokol leképezése – ellenpárja lesz az elsőnek – a paradicsomi életérzés bemutatásának. Ahogy sétálgatok Pakisztán, Afganisztán miniatűr háborús romjai között, egy pillanatra felrikkant a lelkiismeretem, hiszen a médiából ömlenek rám – európai jólétű emberre – a hírek, nap mint nap hallom, hogy hol, mennyi áldozatot követel a háború, én meg azt sem tudom hol van Csecsenföld . Az ENSZ miniatúrák célja egyértelműen nem a megdöbbentés, hanem a segíteni akarás ösztönzése, az emberségesség erősítése. Remény még mindig van, a kiégetett kartondobozok és makettek felett ott lógnak könyvek és tanulmányok formájában a segítség lehetséges alternatívái, csak kézbe kell venni valamelyiket.

A MUSAC gyűjtemény válogatása végül a különbségekkel, párhuzamokkal, ellentétekkel egy egészet alkot, önmagában és a befogadóban is. Azt mondja, hogy én vagyok, te vagy, ők vannak, és a vége úgyis az, hogy mi vagyunk. Együtt. A morális értékek állandóságát kommunikálja, rengeteg kérdést tesz fel, amelyekre mindenkinek saját válaszokkal kell rendelkeznie. Ha pedig még nincs válaszunk, akkor itt az ideje, hogy megtaláljuk. Ehhez adja meg a kezdő lökést a „Menny és pokol”.

Az utazásnak ugyan vége, de mielőtt visszamennék a másik világba, még pihenek egy kicsit a szőlőlevelemen. Már a földalatti felé tartok, egy nő a busz után rohan, háromévnyi jógázásnak köszönhetem, hogy nem tud fellökni. El kellene kapni, hátracsavarni a karját, az arcát pedig a betonhoz szorítani és ráüvölteni hogy: ”Maga tudja hol van Csecsenföld?” Végül csak legyintek, hagy fusson, úgyse éri el a buszt. A következő embertől, aki rám mosolyog, érdemes volna megkérdezni, hogy van-e kedve megemelni a Velencei-tó vízszintjét egy méterrel…?


A szerző magáról: Tamás Dorka (ez én vagyok bizony) MKE képzőművészet-elmélet szakra beadott pályázata, ne gyanúsítsanak plágiummal! Előre is köszi! Kellemes tavaszi fűben szaladgálást a cotcot lányoknak!


Az olvasói cikkek tartalmának valódiságáért a cotcot.hu szerkesztősége nem vállal felelősséget. Ezen szolgáltatásunkat olvasóink saját felelősségükre vehetik igénybe. A szerkesztés jogát fenntartjuk!

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások