Közösség

Nem rom, kocsma

3571

Az "egyszerű emberek" nélkülözhetetlen közéleti fóruma, a mindennapi mámor szentélye, kiváló terep szociológiai és mentálhigiénés tanulmányokhoz; a cégér szerint gyakran presszó, bisztró, falatozó, büfé vagy - kevésbé képmutató elnevezéssel - italbolt, magyarán: kocsma. (És tényleg nem a lebontásra ítélt épületekben nyíló, fiatalos szórakozóhelyekre gondoltam, amelyeket hasonló névvel illetnek, hozzácsapva a rom- előtagot.)

A hamisítatlan kelet-közép-európai életérzést árasztó, törzsközönségét tekintve jellemzően kétkezi munkásemberek által látogatott helyekről van szó. A legfontosabb összetevők: egy darab pult szeszes italokkal, legalább egy darab nyerőautomata, egy fő csapos (többnyire nőnemű egyén nagy mellekkel), valamint székek és asztalok - bár a talponálló alkategóriában ez utóbbiakra nincs is szükség. Minden más berendezés - tévé, zenegép, billiárdasztal - csak kiegészítő.

A cigifüsttől irtózó személyek persze nagy eséllyel meggyőzhetetlenek, és feltehetően a dohányzók közül is többen ellenérzéssel viseltetnek ezek iránt a népjóléti intézmények iránt, azonban azt kell mondjam, hogy az "italboltok" esetében sem érdemes általánosító előítéleteket alkotni.

Beteheti például a lábát a kocsmába egy úrinő? Szerintem be. Legfeljebb attól függ, hogy melyik helyről beszélünk.

Klasszikus kocsmák a belvárosban

Budapest kultúrája italkimérések tekintetében a 19. és a 20. század fordulóján élte igazi virágkorát: konkrétan az akkori Tabán Krúdy Gyula által sűrűn emlegetett kiskocsmái és kisvendéglői állnak a legendák középpontjában, és valószínűleg nem alaptalanul. Gondoljunk csak bele, hogy milyen idők járhattak akkoriban, amikor Lámpás Rudi még egy vendéglő állandó alkalmazásában állhatott, hogy a sötétben hazakísérje a spicces vendégeket... ("Nem arra, tekintetes úr, nem arra, hanem erre, utánam!") A régi Tabánt aztán a harmincas években lebontották, a hírhedt kiskocsmák pedig eltűntek a házakkal együtt.

Amennyiben meguntuk a diszkókat, a klubokat, a romkocsmákat, és házibulira sincs kilátás, Budapest szívében azért még manapság is fellelhetünk néhány tradicionálisnak nevezhető helyet. Ahogy a régi szép időkben sem létezett igazán egységes kocsma-fogalom (maga a szó egyébként feltehetően szláv eredetű), úgy ma is viszonylag sokszínű palettáról válogathat az érdeklődő.

A közkeletű nevén "késdobáló"-nak hívott típust inkább hanyagoljuk, hacsak nem keressük a kihívásokat: ott elég egy félreérthető tekintet néhány pofonhoz, a hölgyvendégek pedig egyéb okokból nincsenek biztonságban. Nyugodt szívvel ajánlható viszont például a Turiszt büfé a Dohány utcai zsinagógával szemben - alacsony árfekvés, terasz az utcán, bájos fabútorok, zsíros kenyér és mind e mellé egy kedves, kifejezetten jó humorú hölgy a pult mögött. A hely hátránya, hogy már 22 órakor bezár, nonstop rendelkezésünkre áll azonban pár száz méterrel arrébb a kétszintes Kissarok eszpresszó. Ahogyan a középkorú törzsvendégek mellett a Turiszt is fiatalok által sűrűn látogatott hely, úgy a Kissarok közönsége szintén sokszínű: találkoztam ott halálmadárrá sminkelt és szétpiercingelt darkokkal vagy a fenti asztaloknál szerepjátékozó baráti társasággal, egyszer pedig, a késő éjszakai órákban váratlanul befutott egy kopaszodó, zakós férfi is, combközépig érő, tűsarkú, vörös lakkcsizmában. (Akkor egy pillanatra azért Twin Peaksben éreztem magam.)

A sor hosszan folytatható: a Madách téri árkádos kocsmától az Aradi utcán található Helvécián és a Széna téri Kétlyukún át a Jászai Mari térhez közel eső, Underworld néven ismert rocker-punk kocsmáig. Ha sikerül levetkőzni az esetleges ellenérzéseket, akkor gyakorlatilag bárki megtalálhatja az ízlésének megfelelő vendéglátóipari egységet, afféle kedves zugot, ahová néha beülhet egy sörre vagy egy fröccsre, kiszakadva a divatos szórakozóhelyek megszokott zsivajából.

Falu végén kurta...

Természetesen nem szabad megfeledkeznünk a vidéki kocsmakultúráról sem. A városok tekintetében persze a budapestiekhez hasonló helyekkel találkozhatunk, néhány különleges körülménytől eltekintve - a miskolci Kis-Avas hegy északkeleti oldalán például hozzávetőleg 30-40 kocsmára és vendéglőre akadhatunk, szó szerint egymás tőszomszédságában. Komoly erőpróba lenne az összeset egy nap alatt végigjárni, még úgy is, ha mindenhol csak egy pohár italt inna a jelentkező, és kihagyná a Desperado című film mexikói lebujaira emlékeztető helyeket.

Az igazán ősi, zsigeri kocsmahangulatot azonban a pár száz fős falvakban találhatjuk meg. Ezekben a kis közösségekben a templomon kívül a kocsma máig a közélet legfontosabb helyszíne, a legmegbízhatóbb információforrás, jelentősebb tényező, mint a községháza.

Autók helyett biciklik és lovaskocsik parkolnak a bejárat előtt, odabent férfiak kártyáznak, az ittasabbak pedig már énekelnek is, míg a magányos farkasok szótlanul támasztják a pultot felesük és a kísérőital mellett cigarettázva. Ha bármilyen okból elkeveredünk egy ismeretlen faluba, akkor a helyi kocsma meglátogatása kihagyhatatlan program, mert az épületbe való belépés gyakorlatilag felér a lakosság előtti bemutatkozással. Hölgyek esetében ennél persze speciálisabb a helyzet, mivel a kocsmárosnén kívül nőnemű ember többnyire csak a férj hazarángatásának céljából szokott megfordulni a falusi ivókban, így egy ismeretlen, "városi" nő bizony elementáris hatást válthat ki a jelenlevőkből. Erőszakoskodásra nem kell számítani, ám gyakoriak a hódolatteljes kézcsókok és a "Mit iszik a kishölgy?" jellegű kérdések ezekben az esetekben.

Az elfogyasztott szeszek hatására aztán a falubeliek egyre okosabbak, bölcsebbek és erősebbek lesznek, hamarosan magasra szökik a helyiségben az önjelölt labdarúgó szövetségi kapitányok és miniszterelnökök száma, míg általában korán, 21 vagy 22 óra környékén be nem következik a zárás. A veszedelmesebb állapotban lévő egyéneket cimboráik hagyományosan talicskában tolják haza.

Megtekinteni, amíg még lehet!

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások