Étel+Ital

Mindent megeszünk

3525

Mikor megérkeztem fél éves tartózkodásom helyszínére, Délkelet-Ázsiába, egészen pontosan mikor landoltam Bangkokban, a kulturális sokk legerősebb pofonja valahogy az utcai kajálás, az utcai szagok, a mindenhonnan terjedő fullasztó konyhagőz volt. Elképzelni sem tudtam, hogy hogyan képesek egyáltalán végigmenni itt nap nap után, hogyan nem hányják el magukat. Persze nem telt bele sok idő, és már vígan táplálkoztam bármelyik bódénál. Emlékszem, mikor Sinya pár hónap múlva visszajött értem, borzadva nézte, ahogy a legdzsuvásabb helyen telepedtem le levesezni, ahol a tányérokat az orrunk előtt lögybölték el egy kétes tisztaságú lavórban.

Egyrészt gyomrom és bélrendszerem addigra már bőven akklimatizálódott annyira, hogy bármit befogadjon, másrészt a pénzem is elfogyott, így nem nagyon volt más választásom, mint a filléres utcai kocsik. De ezt sose bántam, mindig mindenhol így volt teljes az élmény. Hogyan is lehetne korrekt képed bármiről, ha csak éttemben ennél, és nem próbálnád ki azt a sok izgalmas dolgot, amit az ilyen országok tologatós kis konyhái rejtenek? Ettem hát levest nejlonzacskóból, beazonosíthatatlan édességet szintén nejlonzacskóból, ettem chillis zöld mangósalátát az úttesten guggolva elkészítve, ettem pad thait minden mennyiségben, azaz sült tésztát, ettem sült marhadarabokat ragacsos rizzsel természetesen nejlonzacskóból, sült halat, mindenféle salátát, és gyümölcshegyeket - természetesen nejlonzacskóból. Mikor vagyonom legvégén jártam, az éttermeket már hírből se ismertem, ha olyan helyen jártam, ahol tényleg nagyon dzsuvásnak nézett ki a hely - najó, a dzsuvásnál is sokkal de sokkal dzsuvásabbnak, akkor rádobtam egy gyomorfertőtlenítőt tabit. A végén az egész napi étkezésemet így oldottam meg megközelítőleg százötven forintból. (Miután megtaláltam az utcai lekvárospiritósos helyet, ahol egy hatalmas szeletet 25 forintnyi bahtért vesztegettek.)

De nem csak itt kóstoltam meg az utcai finomságokat. Szerencsés vagyok, sokat utaztam, és nálam valahogy alappá vált, hogy azt eszem, amit a helyiek. Így csúsztam rá Isztambulban például az úgynevezett kokorecre (kokorecs). Minden este, miközben jól megérdemelt Efes sörünket fogyasztottuk, és backgammonoztunk valamelyik kocsmában, egyszercsak megjelent csengettyűszó kíséretében a kokreces pasi. Ez egy két keréken gördülő sütő alkalmatosság, ami kábé úgy néz ki, mint egy gyrossütő, csak nem függüleges, hanem vízszintes rajta a hústekercs. Alulról faszén fűti, és finom ropogósra pirul a .... a hús. Levágja, összekeveri friss paprikával, friss paradicsommal, sok chillivel, sóval, és mehet is a kifliszerűségbe. Egészen nagyon finom, minden este faltam belőle. Egészen addig a napig, amíg valaki fel nem világosított, hogy éppen feltekercselt birkabelet habzsolok kétpofára. Oké, előtte is gyanús volt már, csak nem akartam tudomást venni róla. A becsület kedvéért utána is ettem még párszor, de már valahogy nem esett olyan jól. Amit szem nem lát, attól nem fordul fel a gyomor.

Iránban a piacon hatalmas kondérban főtt valami tényleg undorító cucc. Bab egészen biztosan volt benne, és ki tudja még mi. Benyomtuk azt is tisztességgel, vendéglátóink szégyenére, akik évek óta éltek már Teheránban, de semmi ilyesmi nem érintette még ízlelőbimbóikat. Jöhet tehát nekem bármi, egyedül a sült rovarokra nem vitt rá a lélek eddig, de ott is csak az volt a baj, hogy láttam magát a sáskát, magát a csótányt. Pedig valójában oly mindegy, hogy tengeri vagy szárazföldi ízeltlábút eszik az ember. Te eszel az utcán?

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások