Közösség

Nemzeti öntudat

3516

Egyszer apám felesége, aki már tizenhetedik éve élt Nagy-Britanniában, megkérdezte tőlem, itthon miért nem szólalnak fel az emberek őket bosszantó ügyek ellen? Nem emlékszem már miről volt szó pontosan, de azóta kísért ez a mondat. Hányszor de hányszor háborodunk fel valamin? Szinte minden nap. Lebontják egy kedvenc házunkat, kivágják a Nagymező utca platánfáit, a rakpartot szélesítik, a bringautakat mégsem építik meg, és még sorolhatnám a szigorúan politikamentes, ám mindenkit, azaz sokakat érintő és mélységesen felháborító döntéseket.

Egy-két alkalommal részt is vehetünk különféle demonstrációkon, a fenti példáknál maradva leginkább a bringás-zöld-alternatív-tudatos szubkultúrák szervezésében, azaz mindegyik megmozduláson ugyanazokkal a fejekkel találkozhatunk. Csak ez kevés. Kevés és pici a hang is, ami megszólal, kevés a társadalmi támogatottság, kevés az eredmény. Annál nagyobb azonban a közöny. Oly sokszor halljuk, és mondjuk mi is. Ugyan, mit tehetek én? Ugyan mit érhetek el én a politika ellen, hisz végső soron minden a politikába torkollik? De hát hogyan hívhatnánk fel a figyelmet máshogyan mint folyamatos jelenlétünkkel, szervezkedésünkkel, elhivatottságunkkal? Miért kell megijedni attól, hogy a végén politikusok tartják a szálakat? Hisz mi vagyunk a társadalom, nekünk kéne megmondani, miről mit gondolunk, és nekik kéne ehhez igazodniuk. A politikusi megnyilatkozások mindig szem előtt tartják, az emberek hogyan gondolkoznak, mit hogyan tálaljunk nekik.

És még mindig nem a politikai jellegű problémákról beszélünk. Inkább olyasmikről, amik kézzelfoghatóan, szinte naponta láthatóan bírnak befolyással életünkre. Kezdhetjük onnan, hogy kevesen jelezzük, ha nem vagyunk elégedettek egy szolgáltatással. A többség csak magában puffog. Folytathatjuk azzal, hogy nem tesszük szóvá, ha lakókörnyezetünket rombolják, például hogy a budai kerületek álomszép, ódon villáit eladják és többlakásos ocsmányságokat húznak fel helyettük. És befejezhetjük azzal, hogy meg sem próbáltuk visszakapni a Dunapartunkat, pedig itt volt az alkalom. Maroknyian jelentek meg a fakivágás ellen, nem zúdulunk fel az állatkínzás tényleges büntetéséért.

Természetesen nem minden helyzet ilyen, nem tudunk például mit tenni Tanzánia gyomorforgatóan etikátlan kizsákmányolása ellen, amit Európa visz véghez. Aki látta a Darwin rémálma című filmet, tudja miről beszélek. Aki nem látta, nézze meg, és zuhanjon magába hetekre. Nem tudunk megváltoztatni teljes rendszereket, ez tény, ám gondold végig, mennyi mindenen puffogtál te magad is a közelmúltban. Bizonyára volt olyan is ezek közt, aminek kapcsán akár tehettél is volna valamit. Honnan fakad belőlünk ez a mindenbe beletörődés és közben folyamatos puffogás? Mi kéne ahhoz, hogy egyként álljon össze jobb és bal és kicsi és nagy, hogy egyként mondja valamire: eddig és nem tovább. Miért hisszük, hogy semmit nem változtathatunk meg? Miért hisszük, hogy túl picik vagyunk mi ahhoz, hogy megakadályozzuk környezetünk rombolását, komfortérzetünk semmibevételét? Sokszor mondják, miért az afrikai, ázsiai, indiai éhezőkkel, árvákkal, betegekkel foglalkozunk, mikor itthon is van elég baj, amin segíteni lehetne. Akkor miért van az, hogy itthon sem teszünk semmit?

Hunter S. Thompson fejtette ki a véleményét a tiltakozással kapcsolatban, a Félelem birodalma című könyvében. Álljon itt egy az egyben az idézet, mert tanulságos: "Úgy tűnik, hogy a nyilvános tiltakozás mélyén megbúvó feltételezés - bármilyen nézetkülönbség a kormánnyal, a "rendszerrel" vagy a bármi más néven is nevezett "establishmenttel" szemben -, az, hogy azok az emberek, akik abban az akármiben, ami ellen tiltakozol, felelős döntéshozók, figyelnek rád. Később ezt akár elismerik, akár nem, ha jól csinálod a tiltakozó akciót, akkor az valószínűleg változást fog előidézni. (...) Az összes kemény tiltakozás mögött megbúvó kimondatlan ésszerű magyarázat az volt, hogy átmegy az általunk keltett zaj, és valaki a hatalomban hallja, figyeli és legalább a saját politikai valóságával összeveti és mérlegeli... még akkor is, ha elutasították, hogy beszéljenek velünk. Tehát minden nyilvános tiltakozás puszta ténye, még az erőszakos tüntetéseké is, tulajdonképpen optimista dolog volt, a hit megnyilvánulása valójában (többnyire azért tudat alatt, gondolom), hogy a változtatni képes apafigurák megváltoztathatóak, hogy látják az ész fényét vagy a politikai realitását."

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások