Cigirágó

Emlékeztek arra, hogy általánosban, minden óraközi szünetben - isi előtt vagy után - bementünk a trafikba és összevásároltunk mindent? De tényleg mindent? Senkit nem érdekeltek az adalékok, a színezékek, a rákkeltő anyagok, a cukor, semmi! Nem is tudtunk semmiről, csak épp az aktuális trafiktrendekről.

Ehető cuccok

Voltak azok a táplálékoknak egyáltalán nem nevezhető műanyag cuccok, amiket megettünk. A jaffa ízű italpor, abban a rücskös kis műanyag üvegben. Ennek a rendeltetésszerű használata a következő volt: bele kellett szórni a műanyag flakonocska - kicsi flakon - tartalmát egy pohárba, szódával vagy vízzel felengedni, és piros - szigorúan piros - szívószállal meginni. Na, mi nem így fogyasztottuk, hanem beleöntöttük a szánkba, ahol összekeveredett, a hirtelen összefutó nyállal, az üvegbe is ment a nyálból, így a cukor beleragadt az üveg nyakába, és azt próbáltuk kinyalni, kirágni. Hasonló nyálas produkciókat követelt meg a robbanós cukorka! Ó, Istenem azt mennyire imádtam, ráadásul nagyon-nagyon menő volt, mert ritkán lehetett kapni, de nekem mindig hozott anyukám, és gizdulhattam az isiben. A cumis nyalóka, amin egy nagyon rossz ízű gumicukor alkotta a cumizható részt is nagyon menő volt. Sokszor egészen száraz volt az a gumicsimbók a végén, de azért szopogattuk bőszen. No meg a cigirágó. Mivel még nem cigiztünk, de körülöttünk minden felnőtt igen, ezért az okos és innovatív felnőttek kitalálták, hogy gyerekeket, hogy lehet rászoktatni a cigire. Mert mi volt a lényeg? Az, hogy felnőttesdit játszunk, és beépüljön a kezünkbe - ujjaink közé - az a bizonyos mozdulat. Persze némi cigizés imitálás után igyekeztünk leszedni a papírt a rágógumiról, ami a nyál miatt baromira rátapadt, és volt, hogy a fogunkkal kellett lesegíteni, meg olyan is, hogy össze kellett rágnunk a papírt a matériával együtt.

Ha már rágó, nem feledkezhetünk meg a tizenkettő, huszonnégy - vagy a dupla soros - negyvennyolc szemes, sínes, golyórágókról sem. Megvettük, mondjuk a legnagyobbat, és tuti már aznap elfogyott. Ez persze nem csoda, ha arra is emlékszünk, hogy versenyt rágóztunk ezekkel a golyókkal, konkrétan versenyeztünk, hogy ki bír több golyórágót a szájába tömni és rágni. Kőkemény projekt volt, meg a rágó is kőkemény volt olykor, majd beletört a fogunk. Ha már rágó, akkor voltak azok, amelyek egy egyszerű árukapcsolással szórakoztattak minket. Donald rágó, kedves kis négykockás képregényekkel, a Donald kacsák történeteivel. A fiúk a Turbo rágókra voltak rácuppanva, mert általuk soha nem látott verdákat tartalmaztak a kis csomagok. Versenyeztek, hogy kinek van nagyobb - na, persze, mi mással versenyeztek volna -, kinek megy gyorsabban az autója, kinek hány hengeres és köbcentis vas jutott, papírból.

Bizarr

Érthetetlen, hogy miért zabáltuk kilószámra a tejport. Emlékszem, volt, hogy ötven, két grammos zacskó tejport vettem, és addig töltöttem a számba, amíg fért, ezt összekeverve a nyálammal gusztustalankodtam. Igen, pontosan arra hasonlított, amit ma egyáltalán nem tartok gusztustalannak. Aztán ott van az elvetemült ötlet a télifagyival. A fagylalthoz csak annyiban volt köze, hogy ugyanolyan tölcsérbe töltötték bele azt az undorító ropogós, fog alatt sercegős vajas csokikrémet, amilyenbe nyáron a gombócokat is adagolták. Persze azt a csokikrémet csak most tartom ehetetlennek, akkor faltam. Aztán ott voltak még a szív alakú kis pasztell színű cukorkák. Na, hogy ez miért volt bizarr? Lisztes volt, apukám, lisztes! Volt benne babakék, rózsaszín, sárga, fehér, zöld, mind-mind pasztel színben pompázott. Ráadásul nem is volt finom. Hogy már akkoriban is szerettük a bogyókat, gyógyszereket, mindent, ami a felnőttek privilégiuma volt, mi sem bizonyítja jobban, hogy a trafik után a gyógyszertár volt a legkedveltebb hely, ahol hülyeségeket lehetett venni. C-vitamint és ostyát. Az ostyát gyógyszertári papírban lehetett kapni, azt hiszem tíz darab volt benne, kihajtogathatós csomagolásban. Ebbe csomagoltuk a C-vitamint és úgy zabáltuk. Ettük natúr is mindkettőt, az ostyával paposat játszottunk vagy csak a szájpadlásunkra tapasztottuk, a békebeli C vitkóról meg leszopogattuk a sárga mázt. Emlékszem harmadikban, amikor édesanyám a gyerek gasztroenterológián dolgozott, állandóan hozta nekem a százas kiszerelésű ostyalapokat. Annyi pajtásom egész életemben nem volt, mint akkoriban az iskolában, mindenki imádta az ostyámat. Hű, de perverz, ha eszembe jutnak azon papok, akik dugják az ostyákat, erotikusan nyelvet öltő lánykák szájába.

Játékok

Voltak a műanyag cumik. Azok a kemény, átlátszó műanyag cumik - némelyik csillogós volt belül, de szerintem csak a nagyvárosban, mert ahol én jártam isibe nem -, mindenki olyanokat hordott a nyakába, aztán később már volt pici cumi is, amit a fülbevalóra lehetett tenni. Nekem kis, ezüst, karika fülbevalóm volt, azon fityegett egy. Persze a felnőttek cikiztek, de szerintem marha menő volt. Rubik kocka, na, az igazán gyilkos volt! És mindenki igyekezett kirakni - nekem egyetlen egyszer sikerült, életem során. Aztán volt az a rugós, neonszínű micsoda, ami lemászott a lépcsőn, de karkötőként is funkcionált. Na, olyat is lehetett kapni a trafikban, meg ugróbékát. Az ugróbékának még annyi értelme sem volt szerintem, mint a matchboxnak. A kis verdák köré még lehetett némi történetet keríteni, és fantáziavilágba menni játszani, vagy épp versenyezni a többi kis csávóval, de az ugró béka végtelenül ostoba volt. Lenyomtad, várt néhány, kiszámíthatatlan másodpercig, majd ugrott. Amennyiben már annyira vártad, hogy felugráljon, és fölé hajoltál, tuti biztos, hogy úgy homlokon vágott - jobb esetben, vagy épp a szemedet találta el -, hogy onnantól kezdve tisztelettel bántál ezzel a zöld műanyaggal.

Ott voltak aztán az űrlabdák is, évekig tartó hisztériát okozva, s amit legnagyobb megdöbbenésemre két napja a Dob utcában láttam viszont három kisiskolás fiú kezében. Nyilávn mi is ugyanilyen idegesítőek voltunk, mikor a járdán pattogtattuk az égig felugró lasztikat, ami többnyire átlátszóak voltak, és kis csillagok szikráztak a belsejükben. Továbbfejlesztett változatként aztán megjelentek a taknyos cucok. A takonyszerű labda, amit ha erősen csaptad, bárhova odakenhetted. Emlékeszem, egyszer a kerületi Szabó Ervin könytvárban Patti barátnőmmel egy könyv lapjai közé tettük, és ráültünk. Aztán persze dobogó szívvel és a nevetéstől fulladozva menekültünk, mert hatalmas zsíros pacát hagyott maga után a papíron. Vagy ugyanezen anyagból volt tenyeret formázó, nyeles nyúlós cucc, amivel rajzfilmhősök lehettünk, mert jól meglendítve a szomszéd asztaláról is fölszedhettük vele a papírt. Isteni volt. Volt falon lefele mászó, tapadós lábú kiscsávó is.

Talán a játékok nem is voltak annyira haszontalan, káros holmik, mint a rengeteg műanyaggal teli gumicukor, cigirágó, és társai. Érdekes, hogy anyáink mit sem tudtak arról, hogy miket tömünk magunkba, ezek tipikusan "köztünk marad" dolog és szövetség volt, a gyerekek között. Mi sem bizonyítja jobban, hogy ez a gyerek nem veszett ki belőlünk, azok a mániáink, amelyek bár haszontalan, de mégis megvásároljuk azokat. Ilyen az én huszonhatodik noteszem, negyvennyolcadik tollam, ami lehetőleg illatos tintával feltöltve, vagy Zsófi nyolcvankettedik pár magassarkúja, amit az elkövetkező háromszázhatvanöt nap során a legjobb esetben is csak egyszer fog felvenni. Lilla táskáiról nem is beszélve. Még ha nem is hasznos "jószágok" ezek, mégiscsak élvezetet találunk benne, és így volt ez hosszú évekkel ezelőtt is.