Étel+Ital

Bukott mekis kaják

3409

A globalizáció egyik hangzatos megfogalmazása szerint a világ zsugorodását jól példázza, hogy akár New Yorkban akár Wellingtonban vásárolsz Big Mac menüt, az íze változatlan. Mikor betérünk egy gyorsétterembe és nem a legújabb burger-csodát rendeljük, legtöbbször nem ér minket meglepetés: íz, állag, összetétel...mind-mind változatlan. Egy idő után persze rohadt unalmas a megszokott aroma, ilyenkor a kreatív marketingeseknek és piaci elemzőknek hála megszületik egy vadiúj termék. De mi a helyzet akkor, ha a nyálgerjesztő fotók, a különleges akciók és a nyílt tekintetű eladók célzott tukmálása ellenére csúfosan elbukik az új project? 

Vegyétek és egyetek

Bizony bizony, néha még a Meki is mellélő. Persze ellenpéldák is akadnak bőven: chicken mcnugetts, mcreggeli és a legtöbb seggnövelő édesség szép lassan megtörte a Big Mac egyeduralmát, és közkedvelt termékké vált. Még mielőtt isteni magasságokba emelném a gyorséttermeket, vegyük sorra azokat a termékeket, amikre - enyhén szólva- nem volt vevő a nagyközönség. Bár a legtöbb anti-sikerlistás kaja az alapító, Ray Kroc halála után került az étlapra (bocsánat, a fejünk felett világító étlapra) az okoskodást maga Kroc indította el a Hula Burgerrel. Miután a McDonald fivérektől megvette a cég jogait, töretlen magabiztossággal kezdett terjeszkedni a piacon, de meglepő akadályba ütközött. A korai 60-as évek Amerikájában egy valamirevaló katolikus péntekenként nem evett húst, tekintve a McDonalds akkori kínálatát pénteken betérve az egyik éttermükbe viszonylag kevés katolikussal találkoztunk volna. Kroc igazi üzletember lévén felismerte a piaci rést, és kitalálta a Hula Burgert, ami grillezett ananászból és sajtból állt. A próbálkozások ellenére a vásárlók többsége szó szerint nem kajálta be a marketing fogást, így a vega szendvics távozott a McDonald's kínálatból.

Ha gyorséttermi reggelire vágyunk, megkaphatjuk, ha ebédre is valami ínycsiklandóan károsat ennénk, annak sincs semmi akadálya, de mi a helyzet a vacsorával? Bármily meglepő, a McDonald's szakemberei nem láttak semmi kivetnivalót abban, ha a drága vásárlóik napi három étkezést náluk zavarnak le, persze ekkor a Super size me című film még gondolati szinten sem élt, a tudatos táplálkozásról nem is beszélve. A 80-as évek formabontó ötlete a McPizza volt, amit vacsora menüben árultak. A cég végül annyira beleszerett az olaszos ízekbe, hogy a lasagne és a spagetti is felkerült az étlapra, de mint utólag kiderült, tök feleslegesen. Hogy miért nem működött a terv? A vásárlók megszokták, hogy a gyorséttermekben valóban gyorsan étkezhetnek: kiválaszt, fizet, leül, eszik, lelép. A pizza sütési ideje olyan hosszúnak bizonyult, hogy az éhes - és pont emiatt elég ingerlékeny - vásárlók megelégelték a több perces várakozást, így ha pizzára vágytak, továbbra is a Pizza Hut-ba vagy a Dominosba tértek be.

Egyél hínárt!

1996-ban az addigra már óriásvállalatnak számító McDonalds szakított az ellaposodott imázzsal, beszüntette a vígan táncikáló Ronald bohócos reklámot, és helyette egy egészen formabontó tévéspottal állt elő. Az új reklámban finnyás, grimaszoló gyerekeket mutattak, akik szemmel láthatóan nem élvezték az új burger ízkavalkádját. Miért is élvezték volna, hiszen az Arch Delux-ra (ez nagyjából pajkos, huncut luxust jelent) keresztelt szendvicset kifejezetten a felnőtt fogyasztóknak kreálták. A titkos mustár és majonéz kombóval kifejezetten az ínyenc, különlegességre kapható vevőket próbálták megcélozni. Na igen, de aki igazán kifinomult kulináris élvezetre vágyott, már akkoriban sem egy Mekibe tévedt be. Nem kell óriási marketing lángésznek lenni ahhoz, hogy világos legyen: egy undorkodó reklámfilmmel kevés dolgot lehet eladni. Ballépésüket tetézték egy újabb 100 millió dolláros kampánnyal, mire rájöttek, hogy ez a tervük is végleg befuccsolt.

Az agilis táplálkozás-szakértők a 90-es évek közepére durva kritikákkal illették a gyorséttermi kosztot, így a McDonald's az egészségtelen ételeket kínáló hálózatok zászlóshajója rövid idő alatt legkedveltebb céltáblájuk lett. A támadásokra persze egy új, zsírszegény szendviccsel reagáltak, ami csak tíz gramm zsírt tartalmazott, ellenben a Big Mac 26 grammos zsírindexével. Az új szendvics zsírtartalmát vízzel helyettesítették egy a hínárból kinyert vegyülettel, de a szupertitkos adalékanyag persze kiszivárgott, plusz az új burger íze sem volt a legjobb így a csábító McLean Deluxe (úgy tűnik a névbe sűrített luxus szó akkoriban menő volt) név ellenére a végeredmény: bukó, bukó, bukó. Mit tegyen a szerencsétlen fogyasztó, akit minden felől elér a kínálat dömpingje: maradjon a megszokottnál, vagy essen neki az újnak?

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások