Móni vagyok. Segíthetek?

Minap hosszasan beszélgettünk a vásárlásról, az eladókról, a vevőkről, az emberi hülyeségről, s hogy a különböző boltok milyen agyament követelményeket állítanak olykor saját alkalmazottaik elé. Természetesen mindig az történik, hogy ha kéne egy eladó, akkor nincs, ha segítenie kéne, nem tud, de ha csak bóklászni mész be, garantáltan a nyomodban lihegnek csokorban, hogy szia, segíthetek, szia, segíthetek, szia, segíthetek? Aha, mondd meg, mit szeretnék venni - fordult vissza egyszer nővérem.

Eladnak

Úgy gondoltuk, közelíteni kéne az álláspontokat egymás felé, mert sokszor ártatlanul utáljuk egymást, és leginkább mindenről az üzletvezetők tehetnek. Tudtad-e például, hogy az egyik divatos márka üzleteinek eladótere zónákra van osztva, és ha figyelmetlenül átléped a zónahatárt, a zónafelelősnek kötelező megkérdeznie, segíthet-e. Még akkor is, ha tőle fél méterre, tizenkét másodperccel ezelőtt már kedvesen leráztad kolléganőjét. És ez még nem minden, hiszen ha ne adj' isten már leemeltél valamit a polcról, amit épp a próbafülke felé vonszolsz, szerencsétlen lányoknak kötelező mindenféle színben, stílusban, formában hozzá illő terméket ajánlani. Naná, hogy egy vevőt ezzel ki lehet kergetni a világból, hiszen a ruhavásárlás valahogy intim dolog vagy nem is tudom, de az biztos, hogy semmi szükséged egy vadidegen csajra, aki bele akar szólni abba, hogy mit vegyél.

Mielőtt azonban vicsorogva elzavarnánk őket, véssük emlékezetünkbe, hogy őket erre utasítják, azaz ha nem teszik meg, akár repülhetnek is. Mint egy kedves ismerősünk, akit próbanapja (magyarul tíz óra ingyenmunka) után azért kritizáltak, mert a főnök szerint nem járt elég intenzíven a zónájában!!! Nem járt intenzíven. Nyilván megérted, hisz ha egy boltban meglátod, hogy egy eladó csak úgy sétálva megy egyik fogastól a másikig, tuti nem veszel semmit ugye? Teljesen ésszerű és hasznos abba fektetni az energiát, hogy se az eladó, se a vevő ne érezze jól magát az üzletben ugye?

Mindezzel párhuzamosan azonban ott van az a tény, hogy ha valóban segítségre lenne szükséged, azaz nem divattanácsokra, hanem konkrét kérdésed van, például, hogy az a farmer, ami múlt héten itt lógott és így nézett ki, vajon hova tűnt. Többnyire fogalmuk sincs. Walkie-talkie-jukon szólnak Krisztának, majd Szilvinek majd végső esetben Tibort hívják a főkasszához, de mindenki csak ingatja a fejét és tárja szét a karját, ők bizony arra nem emlékeznek, szerintük nem is volt nekik olyan. Aha. Köszi.

Persze a vevőket sem kell azért annyira sajnálni, elképesztő pusztítást hagyunk magunk mögött az összes boltban - talán pont a fentiek miatt állunk bosszút. Nem azt mondom, hogy nekünk kéne mindent visszaakasztanunk a helyére, de ha valamit leverünk, visszatehetnénk. A próbafülkéből kihozhatnánk azt, amit nem kell, ha már bokáig ér a kosz a legtöbb helyen, legalább a székre le tudjon az ember pakolni, aki utánunk jön. Mindenhol hatalmas halmokban állnak a szétdobált cuccok, a földön, a polcokon, a fogasokon minden össze-vissza széjjeltúrva. Persze van, aki elpakol utánunk, de ha én eladó lennék, a harmadik nap már gyűlölném a vevőket, az egészen biztos.

A kisebb, magánbutikoknál sem jobb a helyzet, ott a leggyakoribb probléma, hogy annyira megtisztelve érzik magukat attól, hogy beléptél az üzletbe, hogy bármit is csináltak addig, azt abbahagyják, és nézik, te mit csinálsz. Na én ilyenkor szoktam kimenekülni, mert a hátamon a szőr feláll az ilyen helyzetektől. Hogyan válogathatnék felszabadultan úgy, hogy valaki bámul??? A helyes eljárás ebben az esetben természetesen az, ha az illető üdvözöl, megkér, hogy szóljak, ha segíteni tud, és visszatér a könyvhöz, az újsághoz, a számítógéphez. Ilyenkor válogatok, és ha hagy nekem elég teret, szívesen beszélgetek is vele, ezt szeretem. I am happy you are happy alapon legtöbbször vásárolok is valamit. A kiskereskedelem személyes, és ez jó, vásárlásra ösztönöz.

Persze ennek az ellenkezője is előfordul. Amikor bemegyünk egy üzletbe és úgy érezzük magunkat, mint egy lenézett, semmibe sem vett éhenkórász. Amikor az eladó fittyet hány arra, hogy mi potenciális vásárlók lehetünk, még akkor is, ha nem felsőkategóriájú cuccban vagyunk épp, és olyan lenézés és nemtörődömség süt az arcáról, hogy tényleg ráfut a szégyenpír az orcánkra. 

De milyen a jó vevő?

Akármelyik eladót is megkérdezhetjük arról, hogy milyenek a vevők, szinte biztosak lehetünk benne, hogy csak úgy ömlik majd a szájukból a sok-sok szaftos sztori. A legtöbb panasz a kulturálatlanságra érkezhet. Sokuk nem köszön, még akkor sem, ha ráköszönnek, inkább elfordítják a fejüket, de nem jönne ki a szájukból egy "jó napot". Vajon tényleg elidegenedtünk egymástól, hogy nem érezzük, azt fontosnak, hogy egy bakfittyet odahányjunk? Furcsák vagyunk.

A másik legtöbbet emlegetett problémájuk az eladóknak, hogy már szólni sem mernek a vevőknek, bármit is csináljanak. Bemennek hamburgert nyammogva, fagyit nyalva, üdítőt kortyolgatva, de pont nem érdekli őket, ha lezabálják a ruhákat, cipőket. Ha meg szólni mernek az eladók, pökhendin kifordul a vevő, azzal a felkiáltással, hogy :"Na ide sem jövök többet!" Az rendben van, hogy a vevőnek mindig igaza van, de vannak olyan szituációk, amik nem illendőek, akárhogy is nézzük, mégsem kéne egy butikban enni.

A nagy pakkos vásárlók az eladók rémálmainak a netovábbja. Sajnos nem ok nélkül voltak kint Bécsben azok a feliratok a rendszerváltás körül, hogy "Magyarok ne lopjatok!" A hatalmas bevásárlószatyrok ugyanis bármit képesek elnyelni, még akkor is, ha elvileg mindent igyekeznek csipogóval felszerelni. Kőkemény, hogy egyes üzletekben már a próbafülkébe is csak úgy tudsz bemenni, hogy átszámolják a csipogóval ellátott ruháidat, aztán a táskádat lopásfigyelő érzékelőhöz kell érinteni befele és kifele is! Mint a szarkák, komolyan.

A próbafülkék gyötrelmeiről bármelyik eladó oldalakat tudna teleírni, ha erre kérnénk őket. A legmerészebb, ami az egyik ismerősünkkel esett meg, az egyik kedvenc középkategóriás üzletünkben. Mesélt egy-két lazább sztorit, hogy esténként mi mindent szoktak a próbafülkékben találni, de amikor, ahhoz a momentumhoz ért, hogy egy véres tampon hevert a földön, konkrétan azt éreztem, hogy az állatok különbek, akik a piszkot eltakarítják maguk után. Ráadásul ez egy bevásárlóközpontban lévő üzletben esett meg, ahol nem egy mosdó várja tárt karokkal a shoppingolókat.

Külön élvezetet jelent a boltban dolgozóknak, amikor a kedves anyuka, a gyermekével jelenik meg. Egy cipőboltos ismerősöm mesélte, hogy náluk van egy-két hatalmas tükör az üzletben, amit egy ilyen kedves kis jószág, a fém cipőkanalakkal csépelt, majd miután az eladók rászóltak, hogy ezt nem kéne az anyuka kifakadt, hogy hogy merészel rászólni az ő gyermekére, ehhez csak neki van joga, majd beírt a panaszkönyvbe. Persze Isten nem ver bottal, amíg a vélt sérelmeit ecsetelte a vendégkönyvben, a gyerek persze összetörte a tükröt és szanaszét kaszabolta magát. 

Nagy igazság van abban, hogy ha egy ember paraszt, akkor az mindenhol az, legyen akár eladó vagy vevő.