Lélek

Bilincs és pillanatragasztó

3350

Vajon minek hatására alakul ki az emberben a kötődés? Kötődés bármihez, tárgyhoz, növényhez, állathoz, emberhez. Vegyünk mondjuk a fikuszt az ablakban. Ott van, ránézel, zöld, meglocsolod, elmész, ottmarad, még mindig zöld, hazaérsz, még mindig ott van. Nem igazán tud csalódást okozni, mondhatni soha, kivéve persze, ha kiszárad, de az nagyjából teljesen rajtad múlik, esetleg a nem megfelelő páratartalmon, klímán, fénymennyiségen, stb., de ha meghal, azért egyedül te vagy a felelős.

A kutyádat azért szereted, mert feltétel nélkül, fenntartások nélkül, mindenáron, végtelen hűséggel és odaadással szolgál. Mondhatni te vagy az élete. Nem létezik más számára. Nem is tudom ki mondta egyszer, hogy ahhoz, hogy megtudd, mennyit is érsz, próbálj meg parancsot adni egy másik ember kutyájának. Nagyon kevés kivétellel nem fog menni. Mert a te kutyád a te társad, alattvalód, szolgád. És igen, a kapcsolatotok természete ebből a minőségéből ered. Azért tudod te is feltétel nélkül viszontszeretni, mert folyamatos, intenzív megerősítést kapsz felőle. Nincsenek konfliktusok a kapcsolatotokban, maximum akkor, ha valami rosszaságot csinál, de az is majdnem teljesen neked róható fel, mert te nevelted, tőled függ, mit enged meg magának, és mit nem. Mindig is lenéztem azokat az embereket, akik megverik az állatukat azért, mert az valami nekik nem tetszőt csinál. Hiszen az ilyen ember túl ostoba ahhoz, hogy felismerje, minden irányítás az ő kezében van, tehát ha az állat valami olyat tesz, ami nem elfogadható, az a gazdája hibája.

A következő, és ebben a szösszenetben egyben az utolsó lépcsőfok az emberi kapcsolat. Na és itt jön hiba a szerkezetbe. Mert minden, amit eddig leírtam, csak és kizárólag olyan kapcsolatokra értelmezhető, amelyek ilyen vagy olyan módon, de egyoldalúak. Hiszen minden előbbi rilésönsipben te vagy a domináns. Persze, mondhatjuk, hogy a társas kapcsolataidban is elérheted ezt a pozíciót, ha arra vágysz, de most vegyük az átlagos, normális igényeket. Amikor valakinek nem az ura és parancsolója akarsz lenni, hanem a társa. Abban a pillanatban, amikor kifejezésre juttatod ezen igényedet, mondjuk azzal, hogy belemész egy párkapcsolatba, megszűnik az én és a te, és létrejön a mi. Természetes nem véglegesen és visszavonhatatlanul, mert az már régen rossz, ha feladod magad egy kapcsolatban, és ha most arról akartam volna írni, akkor talán vissza is kanyarodhatnánk a fent említett domináns-alávetett viszonyhoz, de mondom, én itt most az átlagról beszélek. Tehát amikor valakinek a társa leszel, elkezded az én helyett a mi-t szolgálni. Kompromisszumokat kell kötnöd, néha keserű szájízzel felvállalnod dolgokat, amiket az én szolgálása közben eszedbe sem jutna. De erről a témáról talán egy másik bejegyzésben.

Most kanyarodjunk vissza az előzőhöz. Tehát hogyan is születik meg a kötődés két ember között? Fiatalabb koromban, ha valaki megkérdezte, mégis milyen pasira vágyom, mindig azt válaszoltam: olyanra, aki szarik magasról a fejemre, és sosem kaphatom meg igazán, mert így sosem fogom megunni. De akkor nem is igazi szerelmet, társat vagy kapcsolatot kerestem, hanem egyszerűen szerettem a kihívásokat, a nőiességem mércéjének fogtam fel azt, ha sikerült egy nagy vadat levadásznom, olyat, akit másoknak nem. Ez mind-mind saját magamnak, az egómnak szólt. Mostanra megváltozott az erről alkotott véleményem. Társat keresek a másikban, akivel egyenlő, vagy majdnem egyenlő felek lehetünk. Ez számomra most egy kapcsolat legfontosabb alkotóeleme. Lehet harminc, negyven, ötven vagy hatvan évesen másképp fogom látni, de most ezt akarom és kész. Bár erről az álláspontról nem tudom milyen irányba haladhatnék tovább… 

Tehát társat keresek, és milyenek is az ismérvei egy számomra ideális kapcsolatnak? Azért tudom, hogy a régi elképzeléseimmel szöges ellentétben áll a mostani, mert ha nem érzem a visszajelzést a másik fél részéről, szinte majdnem azonnal visszavonulót fújok. Régen, ha egy “nem” feliratot észleltem a másik feje fölött, nem hogy nem adtam fel, de olyan volt az számomra, mint a bevadult bikának a vörös posztó, egyenesen ingerelt a harcra. Kihívás, ez lebegett a szemem előtt. Nem, most sem adtam alább az igényeimet, sőt, mondhatni ezer méterrel magasabban van a mérce, és most sem riadok vissza egy kis kihívástól, de tudom, mit érdemes, és mit nem megtenni, egyszerűen tudom, mik a büszkeségem és a tartásom határai. És most jön az a gondolat, ami ennek a bejegyzésnek a megírására ihletett. Tehát, ha a mostani fejemmel úgy döntök, kész vagyok feladni az ént és jöhet a mi, akkor igenis elvárom a végtelen, folyamatos és intenzív megerősítést. És most nem a nyakamba lihegő pubikról beszélek, azokról a levakarhatatlan seggnyalókról, akiknek semmilyen jelzés nem elég ahhoz, hogy leszálljanak rólam. Nem, mert tudni kell különbséget tenni intenzív megerősítés és leállíthatatlan, kellemetlen nyomulás között. A megerősítés alatt azt értem, hogy a másik fél, ugyanúgy, ahogy én is, értékeli azt, hogy feladtam az ént, értékeli azt, hogy átadtam magam neki, meztelen vagyok előtte, és persze megtartottam pár titkot, hiszen a titokzatosság elengedhetetlen ahhoz, hogy izgalmas és csábító maradjon az emberlánya, de az apró titkokon kívül mindenemet beraktam a közösbe, nyomtam egy all-int, és ugyanezt várom el a másiktól is. És azt, hogy ha szükséges, akkor minden nap biztosítson arról, hogy a mi megérdemli az én megingathatlan bizalmamat. Tudom, ez elég karakán és körülhatárolt elvárás, de nincs pardon. Menjen csak, nem tudja mit veszít… 

Feldmár András szavain rengeteget gondolkodtam: "Én nem vagyok vallásos, de Krisztus megígérte, hogy ahol kettő vagy több ember jön össze a nevében, ő ott lesz. Ha Krisztus metafora a szeretetre, akkor valami történik, amikor két vagy több ember együtt van: valami megnyílik közöttük. Szerintem ez a szeretet az élet. Vagyok én és vagy te, de van olyan is, hogy mi. Minél többet veszekszünk, szerelmeskedünk, minél jobban megismerjük egymást, a mi annál jobban növekszik. És hogyha te is, én is együtt rezgünk a mivel, másképp leszünk együtt. Mintha táncolnánk: táncolhatunk úgy is, hogy én vezetek, és úgy is, hogy te vezetsz. De ha sokat táncolunk, lesznek olyan csodálatos pillanatok, amikor egyikünk sem vezet: átadjuk magunkat a táncnak, a tánc táncoltat minket. Ezt úgy hívják, hogy kommúnió, eggyé válás. Ugyanezt a latin szót használják a katolikusok az áldozásra, amikor a hívők magukhoz veszik az ostyát, Jézus testét. Az élet pedig ebben az eggyé válásban van: a mi éltet mindkettőnket. Tehát ha szolgáljuk a mit, az éltet bennünket, de ha én téged szolgállak, te pedig engem, az mind a kettőnket megöl."


Az olvasói cikkek tartalmának valódiságáért a cotcot.hu szerkesztősége nem vállal felelősséget. Ezen szolgáltatásunkat olvasóink saját felelősségükre vehetik igénybe. A szerkesztés jogát fenntartjuk!

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások