A karrierista és a szívogatós

A két véglet

Azt vettük észre, hogy a körülöttünk lévő húsz és harminc közötti srácok egy része csak a végletet ismerik az élet minden területén. Hogy most pontosan mire is gondolunk? Most éppen a karrier, a munka és az önmegvalósításról beszélünk: bizonyos pasik szeretnének elérni valamit az életben, és vannak, akik kőkeményen dolgoznak ezért, míg mások csak lógnak és várják a csodát. A huszonéves fiúk - legalábbis, akik az én környezetemben vannak -, két jól elkülöníthető csoportra oszthatóak, két eléggé végletes csoportra. Vannak a karrierista munkamániások és vannak a teszetosza, "szívogatunk, de ha nincs pénzünk, akkor azt sem" típusúak...

Sztahanovista munkamániások

Értékelendő, amikor egy férfi tesz azért, hogy az élete jó legyen, hogy elérjen valamit, hogy magának, a barátnőjének és esetleg később a családjának jólétet biztosítson. De jobban kellene a fiúknak vigyázni, hogy ne essenek át a ló túloldalára, ahogy mondani szokták. Szóval a legtöbb haversrácom, akik diploma után vannak, és elkezdtek dolgozni, nem tudják, hol a határ, ami a munkával töltött órák számát illeti... Naponta hallom a "bárcsak negyvennyolc órából állna egy nap" szöveget!

Ezek a srácok úgy viselkednek, mintha időszűkében lennének, és mindent minél hamarabb el kellene érniük. Bizonyítani akarnak, amivel semmi baj nem lenne, ha egy nap nem húsz órát töltenének munkával. Nem túlzásként mondom, de sokan bőven nyolc óra felett dolgoznak, mert szabadúszók, mert megtehetik, mert annyit vállalnak be, amennyit akarnak, persze a tűréshatáruknál jóval többet. Azt hiszik, hogy bírják, nincsenek tisztában a korlátaikkal, és ugye kell a pénz, kell a siker, kell az elismerés, kell a minél hamarabbi előrelépés, előrejutás, és ezt sok-sok munkával tudják a leggyorsabban elérni, így hát dolgoznak látástól vakulásig (sajnos, sokszor szinte szó szerint).

Azt azért el kell mondani erről a kategóriáról, hogy akik ide tartoznak, imádják a munkájukat, és boldogan végzik, de - hogy közhelyeket puffogtassunk - tudjuk, hogy jóból is megárt a sok. A programozó annyi fejlesztést vállal be, amennyit akar, a grafikus is annyit dolgozik, amennyit bír, és a tanácsadó is megállás nélkül képes robotolni, mert szeretik csinálni, de ők is emberek, és nem terhelhetőek a végtelenségig. A sok munkát ők sem bírják, hiába imádják a szakmájukat, a terhelés egy idő után olyan nagy, hogy testi és lelki tünetei lesznek a túlterheltségnek. A programozó például álmában csikorgatja a fogát, a grafikusra csak rá kell nézni és látszik rajta a fáradtság, a kimerültség. Persze ez az a kor is, amikor az ember próbálgatja a határait, a tűrőképességét. Ugyanolyan, mint amikor középsuliban először berúgtunk, és sok-sok év, sok-sok buli kellett ahhoz, hogy tisztába jöjjünk azzal, mi is az az alkohol mennyiség, amelyet be bírunk nagyobb galibák nélkül fogadni.

Kikapcsolódással, lazítással, pihenőnapokkal persze lehetne segíteni a srácok túlterheltségén, de nekik ez sem egyszerű. Hogyan tudnak ezek a srácok lazítani? Leginkább sehogy, pedig fontos lenne. Néha le kellene ereszteniük, és akkor újult erővel vethetnék megint magukat imádott munkájukba. A hiba ott van, hogy nem tudnak leereszteni, mivel munkamániások, állandóan a melón jár az eszük, még ha van szabadidejük, akkor is ezen agyalnak - a határidőkön, az előttük álló feladatokon, a későbbi terveken. Sokuknak az egyetlen megoldás egy féktelen alkoholmámoros parti. Hihetetlen bulikat nyomnak, akár napokon keresztül, és borzalmas mennyiségű alkohol és persze energiaital folyik le ilyenkor a torkukon, így eresztenek le, és akkor végre bódultan képesek elfelejteni a melót. 

A parti utáni másnaposság még talán jó is nekik, hiszen megmozdulni sincs erejük, így ezen a napon dolgozni is képtelenek, de persze eljön a következő nap, és ugyanúgy robotolnak tovább... Tovább és tovább a felállított célokért vagy egyszerűen a pénzért és a pénzért cserébe elérhető nyugalomért, boldogságért. Vajon miért van bennük ez a bizonyítási kényszer? Kinek, mit, miért akarnak bizonyítani? A szülőknek, a haveroknak, vagy talán ez a neveltetésből adódó dolog, netán társadalmi elvárás, vagy csupán az ő személyes mániájuk? Itt a cotcotban, az irodában ki van írva a falra: "Ne stresszelj ez csak egy munkahely!", ezt ezek a srácok nem tudják. Nekik a munka az életük, és sokszor akiért, akikért dolgoznak, pont azokat veszítik el a folyamatos robotolás miatt, hiszen az emberi kapcsolatok is megsínylik ezt a feszített munkatempót. Persze becsülendő és csodálandó bennük ez az elhivatottság, ez a tenni akarás, és hogy sokakkal ellentétben ők vinni szeretnénk valamire, ráadásul egy olyan szakmában, amit imádnak. De milyen áron?

Munkamániás a pasid?

Mit is tehetünk, ha egy munkamániással hozott össze a sors? Nehéz ügy, hiszen a párkapcsolat minden egyes percére rányomhatja a bélyegét. Nem kapunk annyi törődést, mint amennyit elvárnánk és igényelnénk. A pasinknak beszélgetni sincs velünk ideje, mert dolgozik, alig látjuk, és ha végre összebújásra kerülne a sor, akkor pedig hulla fáradt, így ezek is szépen megfogyatkoznak.Majdnem, hogy külön időpontot kell kérnünk a sráctól, ha valamilyen közös programot tervezünk, és már az online kommunikáció is sokkal nagyobb részét teszi ki a beszélgetéseknek, mint az élő szóban folytatott párbeszédek. Nem csoda tehát, ha a másik fél könnyen elmagányosodik egy munkamániás mellett.

Felhozhatjuk a témát, megpróbálhatjuk megbeszélni, de nem biztos, hogy megoldásra fogunk jutni egy ilyen sráccal. A legnagyobb baj velük, hogy azzal takaróznak, hogy kettőtökért teszik, amit tesznek... Persze ilyenkor megpróbálhatjuk elmondani nekik, hogy így csak el fogja veszíteni azt, amiért elméletileg halálra dolgozza magát, ha szerencsénk van és elég sokszor mondogatjuk, talán megérti.

Egy ilyen sráccal folytatott kapcsolaton minden egyes nap nagyon sokat kell dolgoznunk. Próbáljunk meg napi, heti rutint kialakítani, ami megakadályozza abban, hogy korlátlan időt töltsön el a munkával. Egy-egy este mindenképpen szervezzünk valamilyen közös programot, amin szinte kötelező jelleggel részt kell vennie. A program persze olyan legyen, amit szívesen csinál, így bár lehet, hogy nehezen rángatjuk el, mégis élvezni fogja a közös időtöltést.

A legszerencsésebbek akkor vagyunk, ha ő is belátja, csökkenteni kell a munkatempót. Ne legyünk telhetetlenek, örüljünk a kis változtatásoknak is, a munkaalkoholizmusról is nehéz leszokni. Fontos, hogy a munkamániás képes legyen akár több napra is teljesen elszakadni a feladataitól, tehát nyaralásokkor, hosszú hétvégés kiruccanásokkor semmi esetre se engedjük meg neki, hogy a munkájával foglalkozzon.

Szívogatunk aztán ennyi

Persze a másik végletet sem hagyhatjuk ki. (Itt megjegyezném, ha nekem választanom kellene, az első csoportból keresnék párt, ebből semmiképpen.) Szóval vannak azok a srácok - és itt inkább a huszonöt és harminc közötti ilyen pasikra gondolok, akiknél ez az életforma már tényleg gázos -, akik semmit, de tényleg semmit nem csinálnak. Eljárogatnak az egyetemre vagy fősulira, de oda se nagyon, élnek otthon, mintha még mindig gyerekek lennének, és nem kellene semmit sem letenniük az asztalra, mintha nem lennének még abban a korban, amikor az életüknek valamilyen irányba már tartania kéne. Néha dolgozgatnak, de azt is csak olyan mértékben, hogy a partihoz, fűre és egy kis kajára meglegyen a lóvéjuk, innentől kezdve nem érdekli őket más. És mi van, ha elfogy a pénz? Az nem jut eszükbe, hogy talán valami állandó munkát kellene keresni, hogy nem jó így egyik napról a másikra élni, inkább kölcsönkérnek. Folyton kölcsönkéregetnek, folyton tartoznak, és sosincs pénzük.

Sokan közülük arra hivatkoznak, hogy könnyű azoknak, akik megtalálták azt a hivatást, ami boldoggá teszi őket, és amiben sikeresek, de ők még nem, éppen ezért inkább semmit sem csinálnak. Sajnáltatni azért sajnáltatják magukat, de az esetleg felsejlő célokért nem kezdenek el dolgozni, nem tesznek semmit. Általában ezeknek a srácoknak hatalmas terveik vannak, amelyekből furcsa módon egyik sem valósul meg soha. Az álmok jönnek-mennek, tele van velük a padlás is, de nemhogy nem jönnek össze soha, de még a megvalósításnak sem látnak neki egyik esetben sem. Általában átalusszák az egész napot, délután felkelnek, este valamerre ténferegnek, egy sör, egy spangli a haverokkal és vége is a napnak, másnap kezdődhet minden elölről.

Persze vannak a munkánál fontosabb dolgok, és nem kell, hogy mindenki halomra keresse a pénzt, csinálja, dolgozza azt, amihez kedve van, amit szeret, de csinálja, és ne üljön, aludjon, szívjon és sörözzön a haverokkal az év háromszázhatvanöt napján, mert hova tart így az élete? Hosszú távon semmiképpen sem folytatható ez az életforma, ezt ők is tudják, de látszólag nem aggódnak ezen, és nem lépnek a változás útjára. Sajnálnivaló ez a sok értelmes, okos srác, akiknek lenne jövőjük, ha egy kicsit ambiciózusabbak lennének.

Célok nélküli a pasid?

Egy célok nélküli sráccal talán még nehezebb párkapcsolatban élni, mint egy munkamániással, főleg ha a másik fél tettre kész és ambiciózus. Hosszú távon egy ilyen kapcsolat tarthatatlan, nincs jövőképe, nem tart semerre. A céltalanul töltött napokkal egy dolgozó lány nem nagyon tud mit kezdeni, teljesen különböző a két ember életritmusa. Elég hamar eljuthat oda a csaj egy ilyen helyzetben, hogy elege lesz a sok meg nem valósult tervből, az ígéretekből és a kölcsön kéregetésekből. A helyzet talán akkor válik a legsúlyosabbá, amikor a srác már a lánytól kér kölcsön fűre, kajára és bulira, s biztosak lehetünk benne, hogy azokat az összegeket soha többé nem látjuk viszont.

Sok lány azért jön össze egy ilyen pasival, mert ugye a csajok a rosszfiúkra buknak, és sajnos sokszor hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy majd mi megváltoztatjuk, majd mi felpörgetjük, majd mi segítünk rajta kizökkentve őt a semmittevésből. De amíg a srác ezért nem tesz semmit, addig ez halott ügy. Egyébként sem a mi feladatunk megmenteni őket, mentsék meg saját magukat.

Milyen jövő is várhat egy lányra egy olyan srác mellett, aki képtelen saját magáért felelősséget vállalni, mikor fog akkor kettőjükért, a kapcsolatért?! Soha. A lánynak minden egyes pillanatban készen kell állnia, hiszen a srác bármikor telefonálhat, hogy ez meg ez van, és azonnal segítsen... Ugyanakkor, ha a másik félnek van bármiféle problémája, akkor azok megoldásában csak magára számíthat, mert a társa ilyen értelemben nem a társa.

Egy párkapcsolathoz minden esetben két ember kell, akik mindig számíthatnak egymásra, akik kölcsönösen segítik, támogatják egymást, de ezt egy ilyen pasitól nem fogja egy csaj sem megkapni. Sosem lesz a kettő különálló személyből MI, mert csak ő lesz. Könnyen elmagányosodhat egy ilyenben az ember, és az önbizalma is csorbát szenvedhet a folytonos kudarcélményeknek köszönhetően.

Mi lesz ezekkel a srácokkal? Vajon mindig ilyenek maradnak? Vagy ők csak későn érő típusok, és majd harminc felett benő a fejük lágya, megkomolyodnak és elkezdik építgetni a kis életüket, vagy ők azok, akik sosem változnak? És vajon a munkamániásokkal mi lesz? Harmincöt évesen szívroham, és ha túlélik rájönnek, hogy vannak a munkánál fontosabb dolgok, értékek is az életben? De mire észbe kapnak, körülnézve már valószínűleg egyedül találják magukat?! Ki tudja, vajon ki csinálja jól?!