Lélek

Szeretlek

3211

A szeretlek-et leginkább párkapcsolatban mondjuk ki és amerikai filmekben halljuk, bár sokan vannak, akiknek ez is nehezükre esik, erre többnyire mindenkinek megvan a maga nyomós oka. A legközelebb álló barátok is kapnak olykor-olykor egy szeretlek-et, legtöbbször írásban -vagyis nekem ez a tapasztalatom, hiszen szóban olyan idétlen lenne az egész. Sokszor hallunk olyan szavakat a szülőktől, mik hangsúlyából tudhatjuk, hogy szeretnek minket, de talán még mindig nem került sor arra, hogy egymásnak azt mondjuk: szeretlek. A szülőknek kimondott és kimutatott pozitív érzelmek hiánya a gyerekkorhoz vezethetők vissza, és felnőtté kell válnunk ahhoz, hogy mindezt megoldjuk.

Amíg csecsemők vagyunk és kisgyerekek, addig rengeteg babusgatást, simogatást és szeretetet kapunk. Szüleink szájából ekkor még természetesen csúszik ki a szeretlek szó, majd telnek-múlnak az évek, és valami megváltozik. Pendli Erika kineziológus szerint ennek oka az, hogy már óvodás korban előfordulhat, hogy nem felelünk meg a szülők elvárásainak, nem úgy viselkedünk, ahogy kellene, nem úgy szavaljuk az anyák napi verset, ahogy elvárják, és ez az elvárás halmaz kis gömböcként dagad tovább felnőtté válásunk útján. A szülők már gyerekkorunkban azt szeretnék, hogy mindenben megfeleljünk nekik, holott mindannyian kezdettől fogva önálló személyiségek vagyunk, így minél jobban erőltetnek ránk valamit, annál nagyobb lesz ellenállásunk. Az ebből adódó konfliktus pedig csak duzzad, hisz nem tehetjük azt, amit szeretnénk, anyáék egyre jobban erőltetnek dolgokat, s olykor büntetés is jár, ha nem kedvük szerint cselekszünk. Ha szülő szemmel nézzük mindezt, mondhatjuk azt is, a büdös kölyök semmiben sem jó, és juszt se azt teszi, amit mondanak neki. Ilyenkor a felek persze, hogy nem passzírozzák ki a szájukon a szót: szeretlek.

A gyerekek azonban nagyon érzékenyek, mindezeket komoly sérelemként raktározzák el, és a kineziológus szerint ez kamaszkorban robban igazán, pont abban az időszakban, ami pszichológiai fejlődésünkben amúgy is a lázadás szakasza. Kamaszként akkor is ellentmondunk a szülők akaratának, ha tudjuk, az nekünk nem jó. Ezen azonban csak később, felnőtt fejjel leszünk képesek változtatni, akkor, amikor boldogulnunk kell az életben, meg kell ismernünk önmagunkat, el kell fogadnunk hibáinkat és szembe kell néznünk gyermekkorunk örökségével is. E megismerési szakaszban újból közelebb kerülünk a szülőkhöz, és legtöbb esetben ekkor ismerjük meg őket igazán - nem félistenekként, akikben csalódunk, hanem emberekként. Ezen folyamat során tisztázzuk a régmúlt sérelmeket, megbocsátva ezzel az addig sokszor ősellenségnek tartott szüleinknek. Ha elég fejlett a pszichójuk, ők is önvizsgálatot tartanak, és ők is megkövetik a gyereket esetleges nevelési vagy emberi hiányosságaikért. A kölcsönös megbocsátást követően sor kerülhet arra, hogy kimondjuk a szüleinknek újra, immár átértékelve és újradefiniálva az oly rég használt szót: szeretlek.

Az idáig vezető hosszú utat nem ússzuk meg büntetlenül, testünk és lelkünk egyaránt reagál az elfojtásokra és a szorongásokra. Gyerekkorban a szorongásos tünetek akár diszlexiához és diszgráfiához is vezethetnek (ha nincs szervi elváltozás) nem beszélve a magatartászavarokról, hiszen ha a gyerek otthon folyamatos elfojtások közt él, akkor ott fog tombolni, ahol a legkisebb az ellenállás, hisz embertelen lenne a nap huszonnégy órájában mindenkinek megfelelve élni. A gyerek könnyen agresszívvá válik a pedagógussal és az iskolatársakkal szemben, mert otthon kénytelen szót fogadni, így az iskolában biztos, hogy nem fog. Felnőttkorban beilleszkedési zavarokkal, magatartási problémákkal, allergiás reakciókkal, vérnyomás betegségekkel, azaz pszichoszomatikus betegségekkel kell szembenéznie. Előfordulhat az is, hogy ezeket a jeleket nem vesszük észre, és szüleinkkel még felnőttkorban is nehéz a viszonyunk. Ha bármilyen problémánk van, azt jó megbeszélni valakivel, sokszor elég egy megértő barát is, aki megélte mindazt, amit mi is, esetleg alaposan tájékozódott, olvasott a témában. A segítő esetleírásokkal rávezethet bennünket arra, hogy mindenkinek vannak problémái, nem vagyunk egyedül a világban mindezzel. Akkor érdemes szakemberhez fordulni, ha nem tudunk megbirkózni a szülőkkel való bajokkal, és egyszerűen azt érezzük, képtelenek vagyunk ezzel együtt élni.

A módszer tehát egyszerű: ha mindezt el akarjuk kerülni, akkor figyelembe kell vennünk a gyerek önálló személyiségét, és nem árt hangsúlyozni neki, hogy úgy szeretjük ahogy van, a hibáival együtt. Hiszen attól még, hogy a szülők a saját akaratukat nyomják ránk, szeretnek minket, és mi is szeretjük őket, csak ez a sok egymás elleni harcban valahol útközben elveszett, kikerült a fókuszból. Sajnos abba se mindig gondolunk bele, nem biztos, hogy sokáig módunkban áll szüleink, nagyszüleink felé kinyilvánítani szeretetünket.

Sokáig én sem mondtam ezt senkinek a családban, majd egyszer a nagymamám eljött hozzám meglátogatni, hogy megnézze hol, és hogyan élek. A mozgólépcsőhöz értünk, és míg gyerekként ő volt az, aki a kezemet fogta és erős, határozott személyiségével sziklaként állt mellettem biztatva, hogy tegyem a lábam a következő előbújó lépcsőre, most én voltam az, aki neki segített. Már ekkor is könny szökött a szemembe, de amikor búcsút vettem tőle a pályaudvaron, és láttam, ahogy leül a vonaton, leveszi a kesztyűjét, lerakja a táskáját, megigazgatja a ruháját, szívbemaróan belém hasított a gondolat, vajon meddig áll még módomban nézni a mozdulatait, amit már gyerekként is annyira szerettem. Azóta mindig nagyon megölelem, és ha találkozunk állandóan fogom a kezét, minden búcsúzásnál megmondom neki, hogy szeretem, sőt, odáig is elmegyek, hogy kis leveleket hagyok a hálószobájában, hogy milyen finomat főzött, és mennyire szeretem. Egyszer a telefonjában az üdvözlő üzenetet is átírtam vicces, kedves szeretetteljes üzenetre, így mindig, amikor bekapcsolja a telefonját, kacagva gondol rám.

Nehéz megbocsátani, de egyszer meg kell tennünk, és oda kell állnunk tisztázni mindent a szülőkkel. Csak ebben az esetben léphetünk tovább a szeretethez, amikor könnyen, szívből jövőn tudjuk éreztetni, mit is érzünk, és ekkor majd ki is tudjuk mondani végre felszabadítóan, meghatóan, átérezve: szeretlek.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások