Közösség

Vigyázzoda

3102

Az alábbiakban hatalmas ellentmondásba keveredünk majd saját magunkkal, mivel ez az ellentmondás oly sokunkra jellemző, s valamiképpen szükségszerű is. A nyelvvel kapcsolatos kérdésekben és a jelenségek megítélése terén ugyanis legalább olyan nehéz következetesnek és elvszerűnek lenni, mint mondjuk libeális elvek mentén élni minden esetben. A nehézséget csak tetézi, hogy anyanyelvünket mindnyájan használjuk, valójában ez legnagyobb kincsünk, kapcsolataink erre épülnek, világunkat ezen keresztül értelmezzük, s ez az a terep, amin igazán magabiztosan mozgunk, s ahol kreativitásunk is kiteljesedhet. Igen, mindenkié. Nem kell hozzá semmilyen képzettség, hogy fantáziadúsan és nekünk tetsző módon használjuk, egy iskolázatlan, olvasatlan ember ugyanúgy él a nyelvi kreativitás eszközeivel, mint egy sokdiplomás, művelt és sokat olvasott magyar, még akkor is, ha a két nyelvhasználat között óriási különbségek mutatkoznak.

A szafaládé esete

Sokat lehet hallani a nyelvromlás kifejezést, s bizonyára sokan bonyolódtunk már vitába ismerőseinkkel, kollégáinkkal és leginkább szüleinkkel, nagyszüleinkkel az álatalunk - vagy éppen - általuk használt magyar nyelv minőségét illetően. Ami alapvetően teljes butaság, ám mégis megtesszük mindnyájan. Védjük saját találmányainkat, ám hevesen támadjuk a szerintünk rosszul használt, következetesen elrontott, hibás szerkezeteket, fordulatokat, ragozásokat, miegyebeket. Ahogy nyelvhasználatát, úgy véleményét is mindenki szabadon alakíthatja a témában, változó, hogy ki mit gondol például az eszek, iszok, alszok, lakok vagy éppen a táskámba van a tárcám - típusú slendriánságokról/változatokról - tetszőleges aláhúzandó.

Én leginkább azt az állásponot tudom elfogadni, amit ma leghevesebben és leglátványosabban Nádasdy Ádám képvisel, aki szerint, olyan, hogy nyelvromlás nem létezik, nincs jobb és rosszabb nyelv, Kazinczy nyelve semmivel sem volt jobb, mint Pilinszkyé, pedig a két beszélt magyar között igen erős különsbégeket fedezhetünk fel szimpla olvasás segítségével is. Nádasdy szerint a mai nyelvet romlottnak minősíteni ugyanolyan hiba, mint a mai nőket romlottnak nevezni csupán azért, mert fodros szoknyák és szigorúan fonott hajak helyett ma zsebes farmerban és rövid hajjal rohangálnak, ezért ő legfeljebb a nyelvcsúnyulást fogadja el mint olyat, s rögtön hozzáteszi, a szubjektív értékítélet azonban nem a nyelvészet asztala, s szerinte a szafaládé is csúnya szó, nem csak a kommunikáció.

Ezek szerint minden nyelvváltozat egyenrangú, hisz a nyelv elsődleges szerepe nem az esztétikum, a tökéletes magyar nyelv ideájának való megfelelés, hanem a mondanivaló átadásának hatékonysága, a megértés. Márpedig ha valakit megértünk, mégha nekünk nem tetszően fejezi is ki magát, akkor a nyelvet jól használta az illető. A megértés persze különböző csoportokat elválaszthat másoktól, így az egyes szubkultúrák gyakran használnak olyan nyelvi elemeket, melyek kívülállók számára érthetetlenek lehetnek, de ez már egészen más kérdés. A nyelv egy játszótér, és ez alapvetően jó.

Eszekiszokalszok

Mindezek mellett igenis ott él bennünk saját nyelvhasználatunk mint kiindulási alap, vannak szabályok, mikhez tartjuk magunkat, s ezek többségében az iskolából és családi tanuásból, no meg olvasmányainkból fakadnak. Hogy ki mit tart megszeghetőnek, mely szabályok rúghatók fel és alakíthatók át, az egyénfüggő, ám a legtöbb ilyen mint a járvány úgy terjed, ilyen például az ikes igék egykor szentírásszerű használatának eltűnése. Az eszek, iszok már reklámokban, nyomtatásban, sőt, legnagyobb döbbenetemre neves költők tollából fakadó gyermekverseket tartalmazó kötetben is megvetette a lábát. Kiborulok tőle, bár tudom, hogy a nyelv változik, hisz miért ne változna, ez neki az ő természete, és nagyon jól is teszi, gyorsabban alkalmazkodik a világ változásaihoz, mint mi magunk. A kérdés csak az, kinek hol van az a határ, amit meghúz magának (és környezetének), hogy eddig és nem tovább, hogy vannak szent dolgok.

És akkor nézzük is tovább azon változások sorát, amik nálam kiverik a biztosítékot, amiket én lépten nyomon javítok, azaz nézzük az én konzervatív hozzáállásomat. A -ba/-be -ban/-ben keverése gyorsabban terjed, mint az influenza, élő beszédet figyelve nem csak az utcán, de bármelyik televíziós, rádiós műsorban tonnaszám akadhatunk ezekre, pedig érthetetlen, hogy miért nem lehet különbséget tenni a között, hogy valami már ott van, benne van vagy valami közelít valami felé. Ugyanilyen vesszőparipám az örömet szerez/örömet okoz kérdése vagy az, hogy a poggyászom elvész és nem elveszik, és még számtalan olyan eset, ami szerintem alap és nem felborítható, negligálható szabály. Sokaknak mégis az, lehet rá legyinteni, de lehet törekedni arra, hogy helyesen beszéljünk, ne úgy, mintha sose koptattuk volna az iskolapadokat.

Nagymamám a per pillanaton tudott idegrohamokat kapni, s szinte az asztalt csapkodva hangoztatta, hisz van rá szavunk, a pillanatnyilag. Ilyenkor aztán ömlöttek belőle a hasonló panaszok: nincs olyan, hogy unszimpatikus, mert az antipatikus. A mákos tészta íztelen, a humor az, ami ízetlen, az amely nem ugyanaz mint az ami, és tessék már megkülönböztetni egyébként is a melytől és a mitől. Ezek többsége ma már a legtöbb embernek föl sem tűnik abban a korban, amikor beszkennelünk, áttoljuk bluetooth-szon, amikor Facebookon csetelünk, s közben egész más nyelvet beszélünk, mint húsz éve. És nem mellesleg észrevehetjük magunkon, hogy ha a nyelv romlását nem is, de a helyesírásét mindenképpen magával vonja a digitális érintkezés, a 160 karakter kényszerű tömörsége az sms-en, a klaviatúrán való klimpírozással való spórolás. Sokszor már olyan szavak helyesírásának vagyunk kénytelen utánanézni a szótárban, amiért gimiben leégett volna a képünkről a bőr. A mennyiség a minőség rovására megy, mint ahogy ezt ti is tapasztalhatjátok itt minden nap hibáink fölött dühöngve...

És most a legkomolyabb s legmélyebb kíváncsisággal kérdezem: kinek mi az, ami zavaró? Mi az a nyelvi jelenség, amitől kiráz a hideg, ha meghallod?

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások