Lélek

Kimosom szappannal

3103

Eredetileg akkor használtuk, ha dühbe jöttünk, ha indulataink voltak. A következő lépés az volt, amikor szándékosan szidalmazni, sértegetni, szavakkal bántani akartunk. Manapság már az obszcén szitokszavak áradatában fuldoklunk. Miért? És mi ez? Annyira természetessé vált, hogy már észre sem vesszük.

Réges-régen

Már Egyiptomban is káromkodtak, valószínűleg egyidős ez a verbális tevékenység az emberiség kultúrájával. A pogányok egymás anyját szidták, aztán jött az Isten káromlása. A káromkodások nagy része vallási fogalomhoz köthető. Mi lehet ennek a magyarázata? A vallásos emberek, akik hittek egy-egy szent segítségében, és az mégsem segített, hát mi mást tehettek, nagy dérrel-durral összetörték a bálvány szobrát, ha ez épp nem volt kéznél, agressziójukat szavakkal, gyűlöletüket kifejező szitkozódással, átkozódással fejezték ki. A legrégebbi lejegyzett káromkodás a XIII. századból való: "Csend legyen kurafi szájas német, ittátok a vérünket, ma isszuk a ti véreteket!" A középkorban, a ma már inkább kötőszónak számító kurva szó olyan becstelen volt, hogy inkább választotta volna bárki a boszorkány szót helyette, mondjuk az meg máglyahalállal járt. A káromkodást a XIX. század közepéig szigorúan büntették, vesszőzéssel vagy egy darabka kivágásával a nyelvből, ha már azzal követték el... 

Lelkünkben

"A káromkodás áthidaló megoldás a verekedés, és a menekülés között." - tartja a mondás. Valóban, a káromkodás verbális agresszió. Az illem úgy tartja, hogy művelt, kulturált ember kizárólag akkor használja a trágár szavakat, amennyiben feltétlenül szükséges az indulat levezetéséhez, és semmikor máskor! Pszichológusok szerint a káromkodás az agresszivitás egyik megnyilvánulása. Ez biztosan így is van, hiszen amikor legszívesebben nekimennék valakinek, hogy kikaparjam a szemét, biztos, hogy inkább leanyázom. Jótékonyan hat a frusztráltságra, oldja a stresszt. Bár ezen elgondolkodva el is bizonytalanodtam, hiszen amikor tényleg felidegesít valaki, vagy viselkedésével frusztrál, és szidom, káromlom, nem lesz jobb, sőt, mintha még nőne is bennem a feszültség. Sokkal jobb, ha egyenesen megmondom neki, szitkozódás nélkül, hogy figyelj, ez és ez a bajom veled. Akkor már nem kell görcsölni és káromkodni.

Én még mindig meglepődöm, amikor egy filmben nemi szervek, utcalányok és egyebek folydogálnak a szereplők szájából, prezentálva a gizdaságukat. És a szépirodalomban is megvetette a lábát, főleg a modernben, a mocskos szavak tárháza. Esterházy nagy kedvencem, korai regényeiben elvétve sem találkozunk vulgarizmussal, a maiakban pedig oldalról oldalra bele lehet futni. Persze már Balassinál is bele lehetett futni egy-egy jól körülkerített mondatba: "az kurva anyádnak csecsiből szopott tej keserű méregkínt forrjon a gigádra". Mindeközben persze meg sem halljuk, hogy ok nélkül káromkodunk mi is, csak úgy, kötőszavak gyanánt.

A női agresszió

Sokan tartják, hogy a női szájból elhangzó obszcén kifejezés még sértőbb a fülnek, mint a férfiak által köpködött csúnyaságok. Nyilván így van, mi is sokszor megütközünk rajta, de miért? Mivel az agresszió egyik formája a verbalitásban jelenik meg, és ez manapság már nem csak kizárólag férfiakhoz köthető, hiszen a férfi-női szerepek kezdenek kiegyenlítődni, ezért egyáltalán nem meglepő, ha egy nő káromkodik. Ez nem jelenti, hogy agresszívabb lett a világ, sokkal inkább jelenti azt, hogy a nők férfi szerepeket gyakorolnak. Gondoljunk kicsit bele. Korábban a férfiasság, a bátorság és az agresszió együtt járt. Annál bátrabb volt a katona, minél több ellenséget meggyilkolt. Persze ma már nem gyilkolnak férfijaink a csatatéren, az agresszió más formában ölt testet. Nyomulás van. Agresszívan törtetünk előre, pénzt hajhászunk és bizony ebben a csajok is bőven részt vállalnak. Az 50-es években elkezdtek megváltozni a szerepek. A nők is elmentek keményen melózni a gyárba, mindent megoldottak, megjelent a kemény, férfias nő, és a beszédmódja is ezt tükrözte. Mára már természetes lett a Chanel parfümfelhőből kilibbenő baszd meg, szar, fos, köcsög, kurva... A nő finomsága, szűziessége, szelídsége végleg oda lett. Sajnos azzal, hogy a nők is betöltenek vezető szerepeket, mind az üzleti, mind a politikai életben, nem járt együtt a világ nőiesedésével, sőt a világ ugyanolyan agresszív maradt, a nők alkalmazkodtak ehhez. Ezzel a keménységgel persze óriási csapdába kerülünk, mert lazák vagyunk, kemények, mint a pasik..., de ebből a férfiak pont ezt is látják, nem azt, hogy valójában gyengédségre vágyunk. Szóval ne káromkodjunk, mert nem lesz romantika!

Szelep?

Mint említettük, szinte minden pszichológus egyetért abban, hogy a verbális agresszió bizonyos szelepként szolgál. A felgyülemlett feszültséget, amely gyakran frusztrációból adódik, kiengedi. Kutatások ezzel szemben ennek az ellenkezőjét állítják. Nevezetesen azt, hogy a káromkodással nem lehet a dühöt levezetni, hiszen ezáltal nem szabadít meg a stressztől, a probléma terhétől. Ross Campbell kutató elvégzett egy vizsgálatot, amiből kiderült, hogy melyek a leghatékonyabb feszültséglevezető technikák. A legalja a passzív agresszió, ezt követi a tettlegesség, majd a káromkodás. Ezeknek semmi értelmük nincs a feszültségoldásban, sőt pszichoszomatikus betegségekhez vezetnek. Se a panaszkodás, se a lebunkózás nem segít, mert nem oldja a problémát és a belső feszültséget sem.

Munkahelyen? 

Mindenezek után elég furcsa az a kelet-angliai tanulmány, amely szerint a munkahelyen akár áldásos is lehet a káromkodás. A kutatás nem kevesebbet állít, minthogy a káromkodás stresszoldó hatása miatt csökkenti a frusztrációt és erősíti a szociális kapcsolatokat, ami elve furcsának tűnik, hiszen ahol káromkodnak, ott nyilván a stressz, a feszültség is nagyobb. Sok esetben a hierarchikus rendszert is kifejezi a trágár beszéd. A felmérés szerint a ranglétra alján állók szitkozódnak, panaszkodnak ocsmány szavakkal a legtöbbször, míg a felettesek, a vezetők csak egymás között. Egyébként is jellemző, hogy fiatalok fiatalok között, férfiak férfiak között, nők nők között trágárkodnak, bár egyre többször futunk bele abba, hogy hiába hivatalos ügyben találkozunk valakivel, pillanatok alatt elrepül az első kurvajó, ha megtaláljuk a közös hangot. Azért ez is fura. A felső vezetőnek állítólag mindenki elnézi a káromkodást, mert amúgy is hajlamosak a beosztottak úgy tekinteni rá, mint egy büdös bunkóra. Ráadásul a főnökhöz olyan viszony fűz, mint a rokonokhoz, nem válogathatjuk meg őket...

Nyelvében él a nemzet! 

Egyes elvetemült vélemények szerint nyelvünk egyik szépsége a káromkodásban rejlik, s igaz, ami igaz, meglehetősen kreatívak vagyunk e téren. A magyarok mellett egyébként az oroszok is büszkék ízes káromkodásaikra, Sztálin álítólag igazi megbecsült káromkodó volt ifjú korában. Mindazonáltal nem találtunk olyan tanulmányokat, amelyek megmondanák, hogy egy-egy nép káromkodósabb, mint a másik, de tapasztalatok alapján a magyar igen előkelő helyet foglal el a válogatott, barokkos szerkezetű káromkodásaival a mezőnyben. Ezt sokan a hungaropesszimizmussal magyarázzák és a sok-sok évszázados elnyomással, amelyeket egészen a török időkig visszavezetnek, megfigyelték ugyanis, hogy az elnyomásban élő kultúrák sokkal több ocsmány szót használnak, mint a szabad népek. Míg régebben szabályozták - pontosabban törvénnyel tiltották - a trágár beszédet, addig ma senki nem korlátozza azt. A művészetekben, az irodalmi alkotásokban, a médiában és a munkahelyünkön is körülvesznek minket az ocsmányságok. Lehet alkalmanként nyomatékosítani a mondanivalót, de nem minden szituációban és nem minden adandó alkalommal, akkor ugyanis elveszti a jelentőségét, egyszerűen igénytelen, és közönséges emberré válik, aki ezeket használja.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások