Közösség

Segítséééég!

3086

Az elmúlt pár hónapban szerkesztőségünk több tagját is furcsa atrocitások érték villamosokon, buszokon, úgyhogy megint el kellett gondolkoznunk az élet és társadalmunk nagy kérdésein. Mintha egyre több kattant ember élne, közlekedne nap mint nap a városban, és közben a társadalmi elidegenedés is mintha egyre nagyobb méreteket öltene, senki nem segít senkin, senkit nem érdekel a másik, hiszen az csak egy vadidegen. Kiderült, az ember alapvetően ilyen.

Verjed, csimpi!

Egy, a villamoson magát kielégítő férfi látványa, közelsége és érintése egyszer is sokkoló, de hogy kevesebb, mint két hónap alatt kettővel is találkozzunk akár kora reggel, munkába jövet is, na az ezért fura. Hova tart ez a társadalom? Bolond, értelmi fogyatékos, szellemileg visszamaradott embereknél egy legyintéssel elintézzük mindezt - egyébként is hajlamosak vagyunk mostanában tévesen azt gondolni, a Lipót bezárásával kirajzottak a furcsa emberek - de amikor egy öltönyös, bőr aktatáskás, jólszituált üzletember teszi közszemlére péniszét a villamoson, vagy mikor egy kedves, nagypapakorú bácsi, akire még rá is mosolyogtál, két perc múlva a kezét a zsebében rángatva hozzád dörzsöli magát, na az már tűrhetetlen. Mint ahogy az is, hogy a villamosan utazó életerős férfiak nem rángatják le a következő megállóban, hanem mindenki elfordítja a fejét, vagy leszáll, és az út folytatódik tovább. És persze mi sem kezdünk el hangosan szitkozódni és megszégyeníteni a perverz fajtáját, hanem kusshadva arrébb vonszoljuk magunkat. Csöndes beletörődés jellemzi ezeket a szituációkat, mindenkinek ezer gondja van, de mégsem kellene hagyni, hogy ezek az esetek hétköznapiakká váljanak a tömegközlekedéseken.

Miért van az, hogy életerős férfiak nem tesznek semmit, inkább meghúzódva a sarokban szemlélik az eseményeket? A péniszmutogató aberráltakon kívül még ott vannak a bandákba verődött fiúk, az éjszakai buszokon könyörtelenül szekálják a fiatal lányokat, akik persze semmit nem mernek tenni, hiszen gyengék, és ki tudja, hogy a buszról leszállva a fiúcsapat nem megy-e utánuk mondjuk egy késsel, és ki tudja, hogy nem követnek el rajtuk erőszakot a kihalt hajnali utcán?! Pár hete történt, hogy a 909-es, egyébként sem túl biztonságos környéken közlekedő járaton egy ilyen fiúkból álló csoport elkezdte az egyik lányt fűzni, a lány félelmében nem tett semmit, beszélgetett velük, majd mikor az egyik fiú hevesebben inzultálta, elmenekült a busz másik végére - azt hiszem nem kell részleteznem ezek után milyen ocsmányságokat vágtak a srácok a lány fejéhez... A busz persze tele volt harmincas, negyvenes éveikben járó, jó erőben lévő férfiakkal, akik persze csendesen, lesütött szemmel figyelték az eseményeket... Szörnyű ez az érdektelenség, szörnyű ez a nemtörődömség, és majd ha az ő lányuk kerül ilyen helyzetbe, akkor nem szeretnék, ha egy férfi a segítségére sietne, mikor ők nincsenek mellette?!

Mindez normális

Sokan és hosszasan foglalkoztak már ezekkel a kérdésekkel, ezernyi pszichológiai és szociológiai tanulmány készült a témában, biztos sokan láttátok például azt, amiben egy londoni pályaudvaron szimulálták, hogy egy halott fekszik a földön, és nézték, hányan mennek oda. Az eredmény lohasztó. Minden vizsgálat vége egy irányba mutat, nevezetesen arra, hogy a környezet hatása mindennél erősebb, azaz a körülöttünk lévő emberek reakciója nagyban meghatározza, hogy mi hogyan viselkedünk az adott szituációban. Szintén elhíresült kísérlet az is, amiben egy tesztalany először egyedül ül egy teremben, s az ajtó alatt füstöt eregetnek be. Ekkor a vizsgált személy igen hamar kiabálni, kezd, hisz azt hiszi, tűz van. Mikor azonban egy tucatnyi beavatott emberrel ül együtt a teremben, ugyan érzékeli a füstöt, de a többiek közönye meggátolja abban, hogy hangot adjon ennek. Dacára annak, hogy többször is feszélyezetten odapillant, nem tesz semmit, hisz a többiek sem tesznek semmit.

Ugyanezt az eredményt dokumentálták akkor is, mikor a szomszédos teremben epilepsziás roham hangjait hallatta valaki. Míg a tesztalany egyedül volt, azonnal a segítségére sietett a szenvedő idegennek, ám ha többen voltak a teremben, már nem foglalkoztak a hangokkal. De nézzünk meg alaposabban is egy kísérletet! John M. Darley és Daniel Batson teológushallgatók között tesztelték a segítségnyújtási hajlandóságot. Tesztetek töltettek ki velük, többek között arról, hogy miért is választották ezt a szakirányt, spirituális okokból, emberszeteretből, irgalmasságból, vagy miért? Utána felszólították őket, hogy meghatározott témában készítsenek rögtönzött előadást, majd a szomszédos épületben adják azt elő. Az egyik csoportnak a papi hivatásról kellett előadnia, a másiknak az irgalmas szamaritánusról. Ez a híres bibliai történet egy megvert és kirabolt utazóról szól, akinek egyedül egy akkor megvetett kisebbség tagja, egy szamaritánus nyújtott segítséget.


Ezek után az alanyok egyik részének azt mondták, igyekezzenek, mert késésben vannak, a másik felének azt mondták, még van pár percük, de induljanak el. És ekkor jött a trükk. A két épület közötti sikátorban egy nyökögő, szenvedő, látványosan rosszul lévő ember várta, ki fog segíteni rajta. Feltételezéseink szerint igen magasnak kéne lenni azok arányának, akik segítenek, hisz a segítségnyújtás egy etikai elv, emberbaráti cselekedet, amit szavainkban vallunk is, s ki más tudná ezt jobban, mint az, akit vallása is erre nevel? Ehhez képest volt olyan hallgató, aki épp a segítségnyújtásról igyekezett előadást tartani, s konkrétan átlépett a szenvedőn. A teszt végeredménye sokkoló: azok segítettek, akik azt hitték, még van pár percük, akik késében voltak, elveik és az épp átismételt evangéliumi tanítás dacára cserben hagyták embertársukat.

Érdekes következtetések és tanulságok ezek rólunk, embererők, hisz úgy tűnik segíteni csak akkor vagyunk hajlandóak, ha ez nekünk semmilyen kényelmetlenséget nem okoz, s ha nem érezzük úgy, hogy helyettünk más is megteheti. Azaz, egy villamosos molesztálós helyzetre lefordítva ez úgy néz ki, hogy mivel sokan vannak, mindenki azt várja, majd valaki más odalép, rászól, megvéd, hisz annyian vannak itt, és egyébként is csönd van, nem akarom felhívni magamra a figyelmet, nem akarom, hogy mindenki engem nézzen.Ezek nem egyéni hibák, inkább életmódbeli típushiba, a nagy közösségek mellékterméke. Kisebb csoportokban élő emberek természetszerűleg segítik egymást, hisz személyesen ismernek szinte mindenkit. Az elidegenedés, ami a nagyvárosi létben alapvető szükséglet, azonban ezt semmissé teszi.

Mindennek dacára a segítségnyújtáshoz elvileg nem kellene sok. Egyik fiú ismerősöm egy, a fentihez hasonló helyzetben cslekedett. A villamoson látta, hogy nem is olyan messze tőle egy lányt inzultál egy fiú, fényes nappal a villamoson. Egy hirtelen ötlettől vezérelve a fiú odament a kényelmetlen helyzetbe került lányhoz, és lazán üdvözölte, mint egy régi jó barátot - szerencsére a lány egyből kapcsolt, a nyomulós srác pedig azonnal továbbállt. Ez csak egy bizonyíték arra, hogy igenis odafigyelhetünk egymásra, igenis fittyet hányhatnánk minden, körönyünkről szóló tanulmányra.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások