Közösség

Gépnarancsok lettünk?

2944

Bizonyára sokaknak ismerős a Stanley Kubrick rendezte zseniális Anthony Burgess-könyadaptáció, a Mechanikus Narancs (Clockwork Orange), ami komoly eszmefuttatásokra késztetett és késztet a mai napig életem legmeghatározóbb filmje, a Gépnarancs.  Nyilvánvaló, hogy Alex, a film főhőse, erőszakos, durva fiatal, aki valamilyen traumát szenvedhetett el élete során és a legkegyetlenebb gaztettektől sem riad vissza. Egy gyilkossági ügy kapcsán hamarosan rendőrkézre kerül, börtönbe csukják, szabadulásának feltételéül pedig egy új módszer kipróbálását szabják, melynek értelmében Alexet két hét alatt „kigyógyítják” bűnözői romlottságából, mindezt úgy, hogy lekötözik, szemhéját kifeszítik, s olyan felvételeket nézetnek vele ilyen állapotban, melyek egyértelmű testi tüneteket produkálnak a fiúnál, olyanokat mint hányás, rosszullét. Mindezek után újra a nagyvilágba bocsátják Alexet. Bármikor, amikor a későbbiekben erőszakra vetemedne, fizikai rosszullét kerülgeti, így képtelen bármilyen testi sértés elkövetésére. Ellenben egy valamivel nem számolnak: Beethovent hallgattatnak a terápia alatt a fiúval, – aki mellesleg brutális személyisége ellenére rajong a komolyzenéért-, s visszatérve immár a civil világba, nem tudja elviselni, ha meghallja azt a bizonyos kilencedik szimfóniát. Ennyit a történetről.

A filmet mindvégig átjárja a groteszk érzésvilág és mondanivaló, zseniálisan kortalan mű (egyébként 1971-ben forgatták), de egy szörnyű utópiát fest elénk Kubrick, aki mellesleg be is tiltatta saját filmjének sugárzását, mert az bizonyíthatóan növelte a bűnesetek számát Angliában (a Mechanikus Narancs képi világa sokkoló, ezért csak erős idegzetűeknek ajánlanám). Alex esetében a szabad akarattal játszanak más emberek. A fő tétel, melyet konzekvenciaként levonhatunk nem más, mint hogy meg lehet vonni a szabad akaratot, akkor nem lesz bűnözés, de ami még fontosabb, hogy akkor bizony művészet és értékek sem lesznek. 

Magyarországon mindössze tizennyolc éve élünk demokráciában, és ez nagyon rövid idő ahhoz, hogy megtapasztaljuk a valódi szabadságot. Van liberális párt, elviekben mindenki azt tanul, olyan munkát választ, amilyet szeretne, azt az otthont választja, amelyik igazán tetszik neki (és amilyet a pénztárcája megenged), tehát minden jel arra mutat, hogy egy végletekig nyitott, egyéni döntésekre épülő, az individuum virágzását elősegítő társadalomban élünk. De biztos ez? Az, hogy elvégezzük az idegenforgalom és szálloda szakot, mert oda felvettek a pontszámok alapján és egyébként is kell „egy diploma”, de valójában szívesebben lennénk bölcsészek? Attól elkezdve, hogy milyen mosóport veszünk, egészen a párválasztásig, rengeteg a tudattalan hatás, melyeknek alávetjük magunkat. Itt pedig természetesen nem az anyai, baráti jó tanácsokra gondolok. 

A világ pillanatok alatt hiteti el velünk, hogy nem vagyunk elég jók, ezt pedig a XXI. századi nőideál formálására vonatkozóan gyakorolja nagyon nagy előszeretettel. „Vedd meg, nagyobbítsd meg, légy ragyogó, sugározz magabiztosan" - és egyéb hangzatos reklámszlogenek, és a mi, nők, észre se vesszük, hogyan alakítják át észrevétlenül énképünket, faragnak belőlünk önbizalom-hiányos egyedeket. Nem vesszük észre, hogy hülyítenek minket, hogy az orrunknál fogva vezetnek és mindez másról sem szól, hogy a nőkön keresztül gazdag emberek -lelkiismereti probléma nélkül- még több pénzt vághassanak zsebre. A nők közben egyre bizonytalanabbak, de sebaj, akkor meg ott van mentsvárként az önismereti tréning meg a pszichológus, szintén újabb súlyos ezrekért. 

De térjünk kicsit vissza a szabad akaratra. Vajon mi is ez egyáltalán és ki rendelkezik vele? Átlagember erre a kérdésre egyből rávágja: ő bizony szabad, mert bármit tehet, amit csak akar. Kellő kitartással, munkával és szorgalommal, időt, energiát nem sajnálva, ma már bárkiből lehet bármi. Céget irányíthatunk, egyenlő eséllyel indul mindenki a felsőoktatásban a diplomahajhászási csatában, hatalmas autókat vezethetünk, négyzetméterek százait alakíthatjuk luxuslakásokká, utazhatunk szerte a világban. Ahogy a Trainspotting című filmben is elhangzik az első pár mondat Renton szájából: "Válassz életet, válassz foglalkozást, válassz karriert, válassz egy hatalmas televíziót…”Már évtizedek óta lezajlott a szexuális forradalom, szabad a szerelem, elfogadtuk a házasság előtti nemi életet, így ezen a téren sincs többé tiltott gyümölcs. Úgy tűnik, mindent elértünk, megkaptunk, mi, a modern, XXI. századi társadalom képviselői. A baj pedig itt kezdődik. Ha mindent lehet, minden megvan, minden megnyílt, nincs több tabu és tilalom, akkor hova tudunk tovább fejlődni? Létünk meghatározó eleme a továbbképzés és itt most nem az iskolai oktatásról van szó. Ha mindent elértünk, akkor mi marad még? Egyáltalán jó ez nekünk? Ekkor jön a kiégés, a céltalanság, depresszió, elmagányosodás, pánikbetegségek és egyéb, ki tudja még milyen, modernkori, civilizációs nyavalyák. 

A Harcosok Klubja kultuszfilmben elhangzik egy mondat Tyler  szájából: „csak akkor tehetsz meg mindent, ha már semmid sincs”. Nos, ha valakinek van valamije, tehát szerzett valamit, mert megdolgozott érte, akkor ő nyilván tett egy választást. Egyből rávághatnánk, hogy természetesen szabadon dönthetett a választása végtermékéről vagy céljáról. De biztos ez? Nem lehet, hogy a fiatal lány, aki látta például egy extra gyorsan fehérítő fogkrém reklámját a tévében, öntudatlanul is azt emeli le majd a drogéria polcáról? Dehogynem. Az ok igen triviális: beférkőzik a tudattalanjába a gondolat, hogyha ezt a fogpasztát megveszi, akkor őt is ugyanolyan vonzónak találják majd a férfiak, mint a kisfilmben szereplő reklámszínészt. És ezt a bugyutácska, fogkrémes példát vajon nem tudnánk átvetíteni az életünk számos platformjára? Mitől lennénk szabadok? Kinek van szabad akarata manapság? Hiszen minden egyes lépésünk, cselekedetünk, a beszédünk, a ruházatunk, a gondolkodásunk, a barátaink egy-egy választás eredményei, melyet lépten-nyomon befolyásolnak, elnyomnak, miközben birka módjára ezt észre sem vesszük? Uralkodik a pénz, a külsőségek, a korrupció, a bűnözés, eltűnőben a humánus értékek, a természeti kincsek tisztelete. Vajon hova vezethet ez? A Gépnarancs főhőse, Alex is olyan figura, aki határozottan ambivalens érzéseket válthat ki az alapos megfigyelőben: gyilkos, ezért semmiképp sem rokonszenves, de bűntetteit mindig valamely képmutató társadalmi réteg szereplői ellen hajtja végre, sőt, egyszer megment egy lányt egy erőszakos banda karmai közül. 

A kérdés az, hogy napjainkban a szabad akarat nem alantasul a bedőlés kategóriájához? Mintha más jelentéssel ruházták volna föl ez a kifejezést. Én akarok valamit vagy elhitetik velem, hogy én azt akarom? Lassan olybá tűnik, mintha nem is mi magunk irányítanánk az életünket, hanem tetteinket valamely állandó felettes erő dirigálná és mozgatná, mint egy gépezetet. Akár egy mechanikus narancsot. Ugyanakkor a kép ennél árnyaltabb. Alexnek a kilencedik szimfónia volt a végzete, majdnem szó szerint is. Zene, könyvek, filmek, tanulás, család, barátok, a vidék… kinek mi, de a világban rengeteg a látnivaló, melyekről nem is gondolnánk, hogy egyáltalán léteznek. Csak kis hazánkban tíz millióan élünk, keressük az új arcokat, az izgalmas egyéneket, kellő adaptivitással viselkedjünk egymás iránt. Alexnek a kilencedik szimfónia volt a végzete, majdnem szó szerint is.


Az olvasói cikkek tartalmának valódiságáért a cotcot.hu szerkesztősége nem vállal felelősséget. Ezen szolgáltatásunkat olvasóink saját felelősségükre vehetik igénybe. A szerkesztés jogát fenntartjuk!

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások