Lélek

Unalmas felnőttek

3047

Emlékszel még, mikor tűzoltó akartál lenni, villamos vagy az a bizonyos vadakat terelő juhász? És emlékszel, mikor pattantak ki a fejedből utoljára hasonló álmok, miknek valószerűségében ugyanúgy hittél, mint gyerekkorodban abban, hogy végülis kukás is lehetnél vagy éppen állatorvos? Szinte észre sem vesszük, hogy korunk előrehaladtával hogyan szűkülnek vélt lehetőségeink, hogyan hisszük el, csak az a vágány van, amire ráálltunk, legfeljebb a megállókat és a sebességet változtathatjuk.

Elvégeztünk valamilyen iskolát, s már ez predesztinál bennünket arra, hogy körülbelül milyen területen helyezkedünk el, belő nekünk egy irányt - nem csak humánt vagy reált, hanem elvárt pozíciót, elvárt fizetést, elvárt társadalmi helyzetet. Ha doktorival végzel az egyetemen, minimum csodabogárnak és élhetetlennek titulálnak, ha neadjisten kétkezi munkára adnád a fejed a későbbiekben, ha egyáltalán lenne merszed kiszállni. De jellemzően nincs, és nem is mindig a mersz hiányzik, hanem a fantázia, egyáltalán az, hogy elhidd újra, nem a hétköznapok rabja vagy, hogy ha már élsz, élj kedvvel. Valahogy útközben elveszítjük a világot, annak nagyságát, annak szerteágazó lehetőségeit, saját életünk áldozataivá válunk, s ilyen-olyan kifogások okán - miknek nagy része természetesen valós problémát vagy akadályt jelent - nem változtatunk.

Nem költözünk másik országba, nem hagyunk itt csapot-papot, nem vállalunk munkát egy szigeten, nem égetjük föl egész eddigi életünket - legfeljebb kényszerből. És ez a kényszer többnyire a pénz. Ha nem élünk meg itthon, s jelen körülményeinknek nem tudunk akkorát változtatni, hogy könnyebbé váljon a lét, ha nem tudunk akkor fizetésemelést kérni, ha nem tudunk a ranglétrán följebb mászni, ha nem tudunk egy hasonló, ám jobban fizető állást elnyerni egy másik cégnél, s sok éhes szájat kell etetnünk, na akkor talán bevállaljuk, hogy egy ésszerűbb döntést hozzunk. De ez szükség. Ez nem abból fakad, hogy kellemes, kielégítő életet élj természeteddel és vágyaiddal összhangban. Ez valami más.

Valahol útközben elveszítjük a hitet, hogy ez az élet arra való, hogy fejlődjünk és élvezzük, aminek a létfenntartó mókuskerék igen nagy kerékkötője sokak esetében, lássuk be. Rugalmatlan nép vagyunk, mondják ránk, nem szeretünk külföldre menni, nem szeretünk másik városba költözni, csak ha a munkanélküliség elüldöz onnan, ahol születtünk. Dacára annak, hogy Budapest imidzskampánya a fővárost a mosoly városának nevezi, sehol ennyi lehajtott fejű, sietős, kötelessége alatt megroppant, faarcú embert nem láttam, mint itt.

Persze a felnőttek sajnos mindenhol felnőnek, és mint egy láthatatlan vírus, a felnőtt lét kiöl belőlünk mindent, ami a gyerekeket vidámmá teszi. Elhessegetjük a fantáziabirodalmat, ami gyermekkorunk legnagyobb játékdoboza volt. Nem képzelünk már magunk mellé játszótársnak repülő sárkányokat, sem kitalált barátot, nem játszunk szerepjátékokat - vagy ha igen, gyorsan kigyógyszerezik belőlünk. Nem építünk magunknak bunkert a nappali közepén, nem építünk kis váracskát krumplipüréből és nem képzeljük magunkat senki másnak, mint amik vagyunk. És ez a legnagyobb baj. Nyilvánvaló, hogy sok gyerekkori játék pont magára a felnőtt létre készít fel bennünket, próbálgatjuk az életutakat, a mesterségeket, a személyiségtípusokat, archetípusokat.

Gyermekkorunkban azonban még nincsenek ítéleteink, nem gondoljuk azt, hogy ez vagy az a szerep megalázó lenne, hozzánk nem méltó, pontosan ugyanúgy leképezzük egy zöldséges foglalkozását, mint egy belgyógyászét vagy éppen egy tanárét, s közben mosolyogva csapkodjuk a műanyag kasszát és lelkesen hőmérőzzük babáinkat. Persze a már említett végzettség és útválasztás valóban sok mindent meghatároz, de kisebb az a szelet, amit ezzel lehetőségeinkből veszítünk, mint ami megmarad. Ha egy reklámmultinál stresszeled magad minden nap, miért ne válthatnál? Miért ne hihetnél abban a dédelgetett álmodban, hogy fogadót nyitsz kedvenc horgásztavad mellett? Miért ne kezdhetnéd el megírni azt a könyvet, aminek ötletén évek óta gondolkodsz a villamoson zötyögve kimerülten a munkából hazafelé?

Meg kell élni. Világos. De miért áldozzuk fel egész életünket ennek oltárán? Miért nem teljestíjük ki magunkat egy másik téren? Miért vágunk bele egyre kevesebb újdonságba? Miért legyintünk, ahelyett, hogy beiratkoznánk egy maláj nyelvtanfolyamra, miért mondjuk azt, hogy áh, most már mindegy, már nincs kedvem, már nincs időm, minek? A kiábárndító felnőtt komorság, szürkeség, robotság, megtörtség, fantáziátlanság, játéktalanság mellett még egy oka lehet ennek bizonyos esetekben.

"A mi országunk az önmagukat másokként számon tartók birodalma... Ösztönös passzivitás jellemzi ezt az emberi változatot, mivelhogy a cselekvés mindig azzal a veszéllyel jár, hogy az én fölé álmodott álént összehúzza. " - írja Kolozsvári Grandpierre Emil a Boldogtalanság művészete című könyvben. Értjük, ugye? Bizonyára mindnyájan találkoztunk már olyan embertársunkkal, aki belekeseredett aktuális életébe, munkájába, közegébe, azon mégsem változtat semmit, s legkevésbé vág bele valami olyanba, ami ismeretlen terep számára, mégha oly vonzónak is tűnik. És ebben valóban a félelem az, ami meggátol sokunkat, hisz mi van, ha csak én képzelem, hogy tehetséges komédiás vagy kiegyensúlyozott kozmetikus lennék, közben pedig nem. Sokkal könnyebb hangoztatni, hogy ennél többre lennék képes, mint be is bizonyítani azt. És egyébként meg minek strapáljam magam, ha végülis elvagyok úgy, ahogy vagyok. Tény, hogy utálom, de hát mit tegyek, most már ez vagyok én.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások