Lélek

Névtelen vallomások

3014

Középsuliban nem voltam valami feltűnő jelenség. Inkább egy szürke egérnek éreztem magam. Én voltam az a csaj, akire nem emlékeztek, hogy ott volt-e azon a bulin vagy sem. Persze ott voltam… Úgy gondoltam, akkor se venne észre senki, ha fél méterre állnék tőle. A pasik meg aztán… Aztán egyik nap kaptam egy levelet. A kolesz portáján hagyták, címzett Csiberopi, 111-es szoba. Egy vers volt benne. Első látásra kicsit ijesztő volt, eléggé hasonlított a váltságdíjkérő levelekre a filmekből…de nem az volt. Egy szerelmes levelet kaptam egy titkos „hódolótól”. De durva… gondoltam. Persze két perc múlva az összes szobatársam és barátnőm és az egész szint szerelmes-levél-lázban égett. Tök izgi volt. Nemsokára kaptam még egyet. Mivel elég kíváncsi természetű vagyok, ezt nem hagyhattam annyiban.

Írtam egy levelet a titkos-srácnak és lent hagytam a portán. Kb. úgy volt megcímezve: Csiberopitól a névtelen levélírónak. Vagy valami ilyesmi. Két osztálytársam leült a portával szemben és várta, hogy valaki elvigye a levelet. Majdnem két órát ültek, feszülten figyelve… persze mi is, fent a szobánkban. Aztán berontottak az ajtón és egymás szavába vágva újságolták, hogy egy srác elvitte! Egy srác elvitte! Mivel nem koleszosok voltak, nem tudták ki az, de pontosan leírták, hogy milyen ruhát viselt. Halvány fogalmunk sem volt ki lehetett. De közeledett a vacsora, ami a közös ebédlőben zajlott minden egyes este. Elsőnek érkeztünk és leültünk egy asztalhoz, ahonnan mindent lehetett látni. És vártunk…

Mikor a második levelet megkaptam, egy barátommal (inkább haver) ültünk a kolesz előtt, és cigi közben olvastuk a levelet. Tudod ki írta? – kérdezte. Nem, nem tom. – mondtam. Mivel éppen tökig szerelmes voltam belé, arra gondoltam: úristen, bárcsak te írtad volna… Persze Ő nem lehetett, mert a csajok felismerték volna. De talán mégis…valamilyen úton-módon… Aztán belépett az ebédlőbe a srác. Az ismeretlen. Nem volt ismeretlen, többé-kevébé ismertem, de kábé annyit tudtam róla, hogy mi a neve, hol lakik és melyik osztályba jár… És itt el kell hogy szomorítsalak benneteket, mert nem volt szerelem első látásra, és nem vagyunk azóta is együtt, és nincsenek gyerekeink… Ahogy megláttam, tudtam hogy soha nem lesz köztünk semmi… nem tudom… egyszerűen csak nem érdekelt. Vissza akartam menni az időben oda, ahol még nem tudtam ki ő. 

Mindezek után elkövettem egy elég nagy hibát (a másodikat). Megint írtam neki levelet, most már NEKI címezve, amiben azt is megírtam, hogy tudom hogy kicsoda… és esetleg levelezhetnénk, hogy jobban megismerjük egymást. Elég nagy hülyeség volt. Egy-két levelet váltottunk, de nem bizonyult túl bőbeszédűnek. A suliban vagy az utcán pedig a lehető legmesszebb elkerült, úgyhogy abba is maradtak a levelek, szerencsére. Elkezdeni sem kellett volna. 

Azt hiszem, azzal hogy kiderítettem kicsoda, na meg a neki írt levelekkel, megtörtem a varázst. A névtelen levelek varázsát. Mert hát…ezek névtelen levelek. Benne van a nevében. Az ember nem írja alá, mert nem akarja aláírni. Én is írtam már névtelen levelet, és én sem akartam aláírni… persze néha eszembe jutott, hogy mégis inkább nevesítem a dolgot, talán ha tudja ki vagyok, akkor majd lassított felvételben fut felém, miközben azt kiabálja hogy én is szeretlek! Na persze… Azért nem írtam alá, mert féltem, hogy ha megtudja ki vagyok, akkor ugyanazt fogja érezni, mint amit én, mikor megtudtam ki az ismeretlen srác. És valószínűleg ő is inkább valaki mástól várta volna a levelet… de a valaki más általában nem ír levelet. 


Az olvasói cikkek tartalmának valódiságáért a cotcot.hu szerkesztősége nem vállal felelősséget. Ezen szolgáltatásunkat olvasóink saját felelősségükre vehetik igénybe. A szerkesztés jogát fenntartjuk!

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások