Lélek

Filléres emlékeink

2985

Nem értem, egyesek miért nem gyűjtögetnek? Hogy lehet az, hogy valaki minden mozijegyet eltesz emlékbe, és hogy lehet, hogy van, aki még az ázsiai, sok hónapig tartó túrájáról sem hoz egyetlen fényképet sem haza? Mi az oka, hogy egyesek értéktelen tárgyakhoz is foggal-körömmel ragaszkodnak, közben meg másoknak ez semmit sem jelent? Sokan csak a legkedvesebb eseményekre emlékeztető dolgokat tarják meg, mások azokat is, amelyek jelentőség teljes pillanatokra emlékeztetnek. Van, aki életének a legfájóbb pontját őrizgeti egy dobozban. Mi jelentősége lehet ezeknek? Jó egyáltalán az őrizgetés, mert így megmaradnak az apró részletek is vagy azoknak van igazuk, akik szerint ez csak az elmúlásra emlékeztet, és inkább az amnézia mint a könnyek?

Az agy

Nem árt meghatározni, mi is az emlékezet, legalább lexikálisan: az információk tárolásának és előhívásának képessége az emlékezés. Az emlékezet nem egységes rendszer, hagyományosan megkülönböztetjük egymástól az információk átmeneti tárolására szolgáló rövid távú emlékezetet és a gyakorlatilag korlátlan idejű, hosszú távú emlékezetet. A rövid távú emlékezet modern elméletei szerint ez a rendszer is több komponensből áll, amelyek fontos feladatokat töltenek be a nyelvelsajátításban, a térbeli tájékozódásban vagy a tervezett viselkedés megvalósításában. A hosszú távú emlékezeten belül megkülönböztetjük az események tárolására és előhívására szolgáló epizodikus emlékezetet, illetve a tények rögzítéséért felelős szemantikus emlékezetet. Az információk előhívásának tudatos formáját explicit emlékezésnek nevezzük, működésekor az emlékező személy tisztában van vele, hogy korábban rögzített emlékeket hív elő, ezzel szemben az implicit emlékezésnél az információk előhívását nem kíséri emlékezési élmény. Néhány emlékképet soha nem felejtünk el, ezeket a szürkeállományban található hipokampusz tárolja.

A lélek

Valószínűleg az apró tárgyak, fecnik, karszalagok mind-mind azt a célt szolgálják, hogy korábbi élményeinket előhívhassuk. Sok-sok minden történik velünk, miközben óhatatlanul is elfelejtkezünk apróbb eseményekről, beszélgetésekről, estékről, hajnalokról, akár emberekről, s mikor a baráti társaságunk megemlíti, hogy mi történt ekkor vagy akkor, ahol mi is ott voltunk, csak nézünk bambán, mert elfelejtettük, hiszen nem jegyeztük fel a naplónkba, nem tettük el a koncertjegyet, a blokkot a fogyasztásról, satöbbi... Azok, akik ezen megfontolásból gyűjtögetnek, időről-időre megnézegetik gyűjteményüket, elméláznak, felidézik emlékeiket, szomorúak vagy vidámak lesznek. A kor előrehaladtával azonban úgy tűnik egyre szomorúbbak, és pont ezért érthető, hogy sokan nemhogy mozijegyejet nem őrizgetnek, de még fényképeket se készítenek, mert az idő és az emlékezet munkáját zavartalanul szeretnék működni hagyni. Nézzük csak meg nagyszüleinket, amint megsárgult képek nézegetésekor szomorú könnyeket nyelnek, hisz ez mind elmúlt, a legtöbben már nem is élnek, s az élet vidám szakasza már rég lezárult, amin eddig nem kacagtak, most már nem is fognak. Miért is kellene hát mindent megörökíteni, ha az később csak a fájdalmak forrásara idővel csak sóvárgást vált ki az egykori kellemes pillanatok után.

A tárgyak

Minderre fittyet hányva azonban mintha a gyűjtögetők lennének többen, és hihetetlen, de van köztünk olyan is, aki a havi bérleteket gyűjti már hosszú évek óta. A kérdésre, hogy miért, az a válasz, hogy miért dobnák ki? Végül is, ha már egyszer kifizette az övé, azt csinál vele, amit akar. De mégis mire emlékezteti az a sok bérletszelvény? Emlékszünk még biztos arra, hogy néhány éve, amikor beindult a karszalagozás a fesztiválokon, még októberben is lehetett látni olyan figurákat, akik az augusztusi fesztiválbelépőjüket hordták a csuklójukon, akár többet és akár több évvel ezelőtti jegyeket is egyszerre. Ezeknek sem esztétikai feladatuk volt ugyebár, hanem az emlékezés, illetve a közlés, hogy "én ott voltam, és annyira jól éreztem magam, hogy hónapok után is hordom a jelet". És persze minden típusnak megvan az ellentéte, aki a mozi után rögtön a kukába dobja a jegyet, aki a buli után alig várja, hogy leszedhesse a karszalagot és, aki nem akar mindenről fotót csinálni, vagy ha mégis, kizárólag az exponálás élményéért, a fióknak fényképez. Mindkét típusra van képviselő a szerkesztőségben. Az egyik fél pontosan emlékszik a hat évvel ezelőtti Alvin és a mókusok koncertre, a másik meg azt sem tudja, mit csinált három héttel ezelőtt, nemhogy régebben. Nézzük az érveiket!

Pro: gyűjtögető

Van egy szép, sárga virágos dobozom, egykor a legkedvesebb barátnőimtől kapott általános iskolás ballagási ajándékom lapult benne, azóta azonban sok-sok kincs került bele, számos vonatjegy, buszjegy, levelek, képeslapok, versek, fényképek, termések, szalagok, száraz virágok és számtalan más apróság. Szeretem kinyitni, mert benne van az elmúlt nyolc év, emlékeztetnek a gimnáziumi és a főiskolás eseményekre, bulikra, barátokra... Persze sokszor félek is leemelni a fedelét, hiszen ilyenkor megállíthatatlanul törnek fel az emlékek, mindegyiken lehet sírni és nevetni egyszerre - az egyiken azért mert szép volt, a másikon pedig éppen az ellenkezője miatt. Szeretem ezekkel a tárgyakkal körülvenni magam, valószínűleg egyébként is emlékeznék például arra a 2005-ös koncertre, amelyiken egy nagyon jó barátommal voltam még a barátságunk kezdetén, de mivel a koncertjegy a mai napig ki van téve az íróasztalom melletti parafatáblára, így akárhányszor rápillantok, eszembe jut - és nem csak a koncert, hanem rengeteg más közös élmény, emlék ami azóta történt velünk.

A fényképeket is imádom szépen elrendezgeti, időrendi sorrendben mindegyik ki van írva egy-egy DVD-re, már vagy húsz darab van belőlük. Persze vannak albumok is, amiket szintén jó kinyitni, még ha az ex-szel készített közös fotóalbumról van is szó, hiszen az is a múltunk egy darabja, még ha ma már fájó is. Nem tudom, hogy konkrét hasznuk van-e, nem mondhatom biztosan, hogyha nem lennének, nem emlékeznék, mert vannak, nincs szívem kidobni őket. Ezért van az, hogy most is nálam van az összes BKV-bérletem 2006 szeptemberétől kezdve, de ezért van az is, hogy egy-két hónap után már hajgumival kell összekötözni a naptáramat, mert annyi fecni, névjegykártya, szórólap, kép és számla van benne...

Kontra: kihajítom

Talán túl gyorsan éltem, túl sok minden történt velem és nincs akkora lakásom, ahol az emlékeim tárgyiasult formáit őrizhetném. Rengeteg hely, ahol jártam, az a sok ezer ember, akivel megismerkedtem, milliónyi fénykép, ezernyi mozijegy, színházjegy, legalább tizenöt éves napló. Mégis emlékszem, hogy 1998-ban voltam Black Sabbath koncerten, oké ez nagyon furcsa történet, nyilván ezért emlékszem. A nagyanyám mindig mutogatta nekem a réges régi fényképeit, amiken rajta és nagyapámon és az apukámon kívül senkit nem ismertem fel, de mindig sírás lett a vége, mármint nagyi sírt. Egy ismerősöm hasonló élményekre emlékszik, neki az anyukája ült egy fotóalbum felett és potyogtak a könnyei. Nos, sem ő sem én nem készítünk fényképeket ha elmegyünk nyaralni vagy bárhova. A rossz élmények még az emlékek tárolására is hatással vannak. Emlékezni nem jó. Eszünkbe juthat valami fájdalmas, vagy befejezetlen valami, ami nem teljesedett ki, amit ma másként csinálnánk és a tehetetlenség elég bénító tud lenni. A napokban volt egy újabb felismerés egy múltbéli eseménnyel kapcsolatban, amit ma másként csinálnék, és ő is, és tényleg belefájdult a szívem, hogy miért bénáztam el! Vagy ő. Mindegy. Fáj. Minek hát megbolygatni a feledés jótékony fátylát?

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások