Vaze, Hölgyem!

Rendkívül sikeres musical színészünk, boldog kétlányos apa nyilatkozik úton levő harmadik gyermekéről reggeli televíziós műsorban ekképpen: "Ő is hölgy lesz: Anna." Nem kislánya lesz tehát, hanem hölgye. Rángógörcsöt kapok a hölgyezéstől, de tényleg. Először úgy tíz éve tettem ezt szóvá először egy lap hasábjain, de akkor még más felhanggal. Akkoriban, ha azt mondták nekem: Ez a garancia erre nem érvényes, hölgyem! vagy Hölgyem, ne válogasson a narancsok között, abban vitriol volt, kioktatás, rendre utasítás, és már azt sem szerettem.

Azóta futótűzként terjedt el a hölgyezés, ezzel párhuzamosan a szónak minden szinonimája kiment a divatból, úgy mint nő, asszony, lány, bakfis, csitri, kislány, és ebben az őrjöngésben élen jár a média. Férfiak vannak és hölgyek. Noha eredetileg az úr és a hölgy az eleganciát, arisztokráciát, úri közeget, emelkedett stílust, elegáns környezetet jelentette csupán, egyébként fiúnak illetve lánynak születtünk és férfivá vagy nővé cseperedtünk, hogy férjekké és asszonyokká érjünk, majd bácsiként és néniként távozzunk. Ma rögtön hölgynek születünk, vagyunk és akként halunk meg. Mi, lányok. A fiúk szerencsésebbek, ők ma is fiúk lehetnek. Évek óta dühöngve figyelem ezt a trendet, és azt hiszem, mára megfejtettem a titkot: a NŐ szót bántónak, sértőnek érzik az emberek, meg nem foghatom, mért. A mosónő, takarítónő, színésznő, doktornő, ügyvédnő, tanárnő, ápolónő sosem volt bántó, egyszerűen a nemi identitás kifejezésére szolgált. Ma utóbbiak úgy-ahogy még léteznek, de takarítónőt mondani durva sértésnek számít. Ha az illetőt hölgynek tituláljuk, nyilván a munkája is emelkedettebbé válik. (Nem, mintha én például nem értékelném nagyra a takarítást, annál is inkább, mert gyűlölöm csinálni!) A nő a férfi párja, a hölgy az úré, a lány a fiúé és így tovább.

Valaha, a kőkorszakban így volt. Aztán - nagyjából a rendszerváltozásra teszem ezt az időt-, az addig tiltott úri csökevények, az úri passziók és kifejezések felszabadultak. Lehetett újra nyíltan templomba járni, teniszezni, golfozni és elvtársazás helyett urazni. De mint minden, ez is derékba tört. Az elvtárs helyébe nem reflex szerűen, minden helyzetben lépett az úr, de az elvtársnőt, takarítónőt, bűnöző nőt totálisan leváltotta a rendszerrel együtt a hölgy: diákhölgy, modell hölgy (úgy 14-16 éves), takarító hölgy, tolvaj hölgy (esküszöm, mindet hallottam nyilatkozóktól). A férfi szót nem érzik degradálónak az emberek, a nőt igen. Meg nem foghatom, miért, ezt gondoltam egy darabig, aztán észrevettem egy másik tendenciát. Nevezetesen, hogy a nőkkel egyre durvábban beszélnek a férfiak. Semmilyen tisztelet nincs irántuk sem tettekben, udvariasságban (erről már volt szó ezen a fórumon), sem verbálisan. Lépten-nyomon lekurvázzák, lekispicsázzák a nőket, lányokat, visszaküldik anyjukba, bekapatják velük, kinyalatják velük, mindezt csípőből tüzelve, a legkisebb vélt vagy valós sérelem esetén. Ezt kompenzálandó viszont úton-útfélen hölgyeznek.

Felnőtt, két kisgyerekes lányom az elmúlt két évben számtalanszor fakadt sírva az utcán, mert a két picivel a karján rendszeresen lekurvázzák a pasik. A szemem láttára üvöltött vele egy férfi, mert becsukta maga mögött a játszótér kapuját, noha a pasi tíz méterrel mögötte ment, és emiatt arra a brutalitásra kényszerítette, hogy lenyomja ő is a kilincset. Amit ezért kapott. És megkapja ugyanezt autóvezetés közben, ha például betartja a városban az ötvenet, vagy kívüle a kiírt sebességet, és mindegy, hogy babás matrica van az autóján, vagy hogy tolja a babakocsit. Gátlástalanul lebutapicsázzák, lehülyekurvázzák a gyerekei előtt. Cserébe viszont ugyanezek a férfiak hölgynek titulálják, ja és persze gátlás nélkül letegezik mindenhol, mindenkor. Szomorúan teszem hozzá, hogy a nők, különösképpen a fiatal lányok egy része ugyanolyan mosdatlan szájú, mint a férfiak. A baszmegek ugyanúgy röpülnek a szájukból, mint a hímneműeknek. Maximum ők mindemellé nem urazzák le a pasikat.